Dorohovics Mihály a hegyekben
Sokszor csak sodródik az élettel. Azt és úgy teszi, amihez és ahogy kedve van. Nem szereti a korlátokat, a kötöttségeket. Annál inkább rajong a természetért, a hegycsúcsok gazdagságáért és kiismerhetetlen titokzatosságáért. Vannak napok, amikor ki nem esik kezéből a munkát, hobbit, szórakozást, szerelmet egyszerre jelentő masina. De olyan is van, hogy napokig nem nyúl utána. Dorohovics Mihály fiatal ungvári fotóművész már csak ilyen. Barátai, ismerősei is így szeretik, másmilyennek talán el sem fogadnák.
Misi 32 éves. Elemis korában az ungvári magyar suliba járt. Ma is a megyeszékhelyen él, már amikor nem a Kárpátok hegyei közt, vagy mondjuk hatezer méter feletti gleccsereken barangol. Nem mellékesen, annak ellenére Kárpátalján maradt, hogy szülei áttelepültek Magyarországra. Azt mondja, ott is jó, de ez az ő igazi világa. Az itteni csodálatos táj ezernyi szépségével.
Kemény télben fönn a csúcson
A középiskola után az Erdélyi Béla nevét viselő ungvári képzőművészeti kolledzsbe került. Ott jött rá, hogy az akvarellek és plasztikák helyett a fotózás vonzza igazán. Első gépe egy 25 dollárt érő Zenit volt. Ma egy hatezret kóstáló Nikonja van, de amondó, nemcsak a masina számít. Fantázia, érzés, elemi vonzalom és a fotózás iránti mindenen felülkerekedő szerelem nélkül nem az igazi. Kár is erőlködni, abból úgysem lesz érték – vallja.
Misi sajtófotósként kezdte, még a tekintélyes HVG-nek is dolgozott, de hamar abbahagyta. Szakmai és anyagi megfontolásból. Ma reklámfotózásból, portfóliókból és ünnepi események megörökítéséből él. Pontosabban, ebből fedezi nem mindennapi hóbortját, a természetfotózást. Leggyakrabban csak a „közelben” jár, a máramarosi hátságban. Ám ez csak piskóta ahhoz képest, amit a Tátrában vagy még inkább a Kaukázusban tapasztalt. Járt az Elbruszon is. Előtte hetekig készült a megpróbáltatásokra. Elmondja, fizikálisan maximálisan topon kell lenni, s ez még önmagában semmire sem garancia. Az Elbrusz meghódítása egy hétig tartott. De a Kárpátok sem könnyű terep – teszi hozzá. „Egyszer elsodort egy lavina. Az volt a szerencsém, hogy nem az aljára kerültem, mert ki tudja, mi lett volna. Így is órákig kerestem a sílécemet” – mondja olyan nyugalommal és természetességgel, mintha csak valami jópofa poénról lenne szó. A Petroszon – Kárpátalja második legnagyobb hegycsúcsa – pedig volt eset, hogy mínusz harmincban éjszakázott sátorban.
Hallgatva történeteit felmerül a kérdés, s rögvest neki is szegezem:
– Azzal tisztában vagy, hogy ez azért nem tréfa, akár ott is maradhatsz?
– Persze… – hangzik az egyszerű, de annál mégis sokkal többet mondó felelet.
Nagy álma eljutni a kirgizisztáni Pamír-hegység 7134 méter magas Lenin-csúcsára. Évek óta készül rá, az idén nyáron neki is vágott volna, közel hétezer dollárt költött csak a szerelésre, ám közbeszólt az országban uralkodó etnikai feszültség. A zavargások keresztbe tettek neki, de nem olyan, akit ez eltántorítana, biztosan belevág, amint lehet.
Maximalistának tartja magát. Vallja, őszintén kell szeretni az embernek a hivatását. Boldog és szerencsés, amiért nála ez megvalósul. Tehetségét jól jelzi, hogy felfigyelt már rá Ukrajna legnagyobb tehetséggondozó műhelye, a PinchukArtCentre. Elképzelhető, hogy hamarosan nagyszabású kiállítást szerveznek neki. Szülővidékén is szeretne már egyet, de csak akkor, ha minden tökéletes lesz: az időpont, a helyszín, az expozíciók, a keretek. Csak azért, hogy legyen, nem kell! – szögezi le. Felvetésemre, hogy manapság mindenki fotózik, sőt, ha teheti, kiállít is, azt mondja: nincs profi meg amatőr. Mindenkit a munkája minősít. De azt elítéli, amikor a fotós a technika határtalan eszközével belenyúl a képekbe: „Annak mindenkor természetesnek kell maradnia, olyannak, amilyennek készül. Nem szabad hozzáadni, sem elvenni.”
A reklámfotózásra, esküvői meg egyéb munkákra nem egyszerűen csak pénzkereseti lehetőségként tekint. Minden egyes alkalomkor abban kihívást, feladatot keres. Talán ezért vagy másért, de hívták már számos helyre külföldre is fotózni. Egyebek mellett Párizsba, két hetet töltött ott, a fiatal pár minden kiadását fedezte.
Nagyon szereti még a portrékat. Nagy hatással volt rá például Szemán Öcsi, a kárpátaljai magyar festészet kiemelkedő alakja. Ma is tisztelettel beszél róla, a különös életfilozófiájú művész megengedte neki, hogy sorozatot készítsen. Olyan „Öcsisre” sikeredett. Honlapján (www.dorogovich.com) ez is megtekinthető.
