Az európai politikai erőtér a régiók erősödése és a központi kormányok gyengülése révén átrendeződni látszik Európában, és ez a skót népszavazástól függetlenül is átrajzolhatja Európa eddigi térképét. Ha az mellett tették volna le a voksukat, hogy elszakadjanak Nagy-Britanniától, politikai földindulást okozott volna Katalóniától kezdve Flandrián át az egész kontinensen. Mivel az unió fenntartására szavaztak, a brit kormányzat kénytelen lesz nagyobb hatalmat és több hatáskört átruházni Edinburghra, ez pedig Wales és Észak-Írország vezetésére lesz hatással.
Miközben a hidegháború egy generációnyi időre befagyasztotta Európa határait, a berlini fal leomlásával új államok alakultak – a Balkánon véres háborúk révén, a Baltikumban békés úton –, s úgy tűnik, a határok újraírása azóta sem fejeződött be, sőt a tartományok függetlenedési törekvéseivel további változások várhatóak. Az utóbbi évtizedekben a globalizáció köntösében egyidejűleg működnek az integráció és a dezintegráció erői, előbbi az EU, míg utóbbi a regionalizmus formájában.
Az integrációs törekvéseket az egyes tagállamok nacionalistái természetesen nehezen fogadják el, ahogy azt a májusban lezajlott EP-választások is kimutatták: Nagy-Britanniában, Franciaországban, Ausztriában vagy Hollandiában is figyelemre méltó eredményt értek el az euroszkeptikus pártok.
Robert Cooper egykori brit diplomata „posztmodern államoknak” nevezi az európai közösség tagjait, amelyek szuverenitásuk bizonyos részeivel szabadon „gazdálkodhatnak”. A nemzetek felbomlása (The Breaking of Nations) című, 2003-ban megjelent könyvében úgy vélte, az EU a tagállamok belügyeibe történő kölcsönös beavatkozás kifinomult rendszere, amely leépítette a nemzetállamok határainak fontosságát, és felébresztette az igényt, hogy regionális szintekre tolják át a demokratikus ellenőrzés lehetőségét. Ennek hatására az egyes térségek és tartományok egyre nagyobb hatalmat szereztek maguknak a központi kormány rovására. Időnként az EU is „besegített”, például létrehozva a Régiók Bizottságát, hogy – legalábbis látszólag – a helyi és tartományi képviselők is beleszólhassanak a brüsszeli döntésekbe.
A régiók öntudatra ébredését a 2008-ban kezdődött gazdasági válság is felerősítette, méghozzá azzal, hogy kiélezte az erőforrások elosztása körüli konfliktust. A tehetős Bajorország nem akarja tovább támogatni a szegényebb észak- és kelet-német tartományokat, ahogy a virágzó Észak-Olaszország sem hajlandó tovább fizetni a déli régiók felzárkózását. A skót és katalán szavazók részben amiatt fordultak a függetlenségpártiak felé, hogy lerázzák magukról a nemzeti politikai elit által rájuk kényszerített megszorításokat. E függetlenségi mozgalmak az európai egységben a nemzetállami iga lerázásának lehetőségét látják. Azt szeretnék, hogy saját képviselőjük is odaférjen a brüsszeli tárgyalóasztalhoz, kiiktathassák a „központ” közvetítését. Természetesen függetlenedve is az európai közösség tagjai szeretnének maradni, csakhogy ez roppant rögös út.
Ha minden akadály ellenére mégis megvalósulna, csak tovább terhelné az EU döntési mechanizmusát. Már így is hosszadalmas és nehézkes az az alkufolyamat, melynek során 28 tagállam egyhangú döntést képes hozni. Ha az EU-tagságra pályázó hat nyugat-balkáni ország, valamint a meglévő tagállamok esetlegesen széteső entitásai is részeseivé válnának a közösségnek, az EU jelenlegi formájában kormányozhatatlanná válna.
