Hétfőn adták át Oslóban az uniós állam- és kormányfők jelenlétében a Nobel-békedíjat. A béketörekvések e legrangosabb nemzetközi elismerését a Nobel-bizottság szerint az idén az Európai Unió érdemelte ki.
Ismét egy kitüntetés, amely élesen megosztotta a közvéleményt, de hát ez egy díjnál nem is lehet másként. Mi ugyanis a díj? Egy határozatlan érvekkel alátámasztott határozott állásfoglalás, amelynek tulajdonosáról néhány illetékesnek tekintett ember dönt. A határozott állásfoglalás pedig a másként gondolkodókban rendszerint határozott ellenszegülést vált ki, amit ők rendszerint már nem ködösítő, általánosító magyarázattal állítanak szócsatasorba, mint a bírálóbizottság körültekintő óvatossága teszi szokásosan az általa megfogalmazott indoklásban, hanem vitriolos, kemény hangnemben. Ez az Európai Uniónak kiosztott béketörekvői elismerés kapcsán sem maradhatott el. Nekik is kiosztottak az ellenzők, mint ahogy a Nobel-bizottságnak is.
A méltatlankodók közül sokan az unió elhúzódó válságkezelését hozták föl ellenérvként, amely szerintük nyomorba dönti a lakosságot, és a bankok, valamint a konszernek önös érdekeit szolgálja ki, nem a polgárokéit. Véleményt nyilvánítottak az egykori Nobel-békedíjasok is. Desmond Tutu, dél-afrikai érsek és két másik díjazott, az északír Mairead Maguire és az argentin Adolfo Pérez Esquivel levélben szólította fel a Nobel-alapítványt, hogy ne adja át az Európai Uniónak a díjjal járó nyolcmillió koronát (csaknem egymillió eurót). „Az EU nem a Nobel által elképzelt, katonai erő nélküli világbéke megvalósítására törekszik. Az EU és tagállamai a kollektív biztonságot sokkal inkább a katonai nyomásra és háborúk megvívására alapozzák, semmint egy alternatív megközelítés igényére” – írták november végén keltezett nyilvánosságra hozott levelükben. Desmond Tutu szerint az egykori európai gyarmatosítók nem érdemlik meg, hogy a földrész integrációja ilyen elismerésben részesüljön. Mivel indokolta ugyanis a Nobel-bizottság a vitatott döntést? Mindenekelőtt azzal, hogy az EU hat évtizeden át képes volt megőrizni a békét Európában. Kétségbevonhatatlan, a Pax Europaea effajta, már hat évtizede tartó megvalósulására emberemlékezet óta nem volt példa az öreg kontinensen. Még a Pax Romana idejében sem, hiszen a rómaiak közismerten karddal és korbáccsal, a keresztfák árnyékában teremtették meg híres-hírhedt békéjüket.
A kitüntetést a december 10.-i ünnepélyes díjátadón az Európai Unió nevében hárman vették át, három európai intézményvezető: Herman van Rompuy, az Európai Tanács elnöke, José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke és Martin Schulz, az Európai Parlament német elnöke. Ez is jól mutatja, hogy az intézményeknek adott díjaknak nincs igazi tulajdonosuk: az efféle kitüntetés mindenkié és senkié. Üres, átlátszó közhely, hogy a békedíj mind a huszonhét tagországáé, és hogy az unió mindegyik állampolgára a magáénak érezheti, azaz hétfőtől cirka ötszázmillióan tudhatják magukat a béke elismert európai nagyköveteinek.
Értjük miért kapott kapott Nobel-békedíjat Albert Schweitzer, Teréz anya, Tendzin Gyaco, azaz a XIV. dalai láma, de nehéz megértenünk, hogy mivel érdemelte ki ezt a kitüntetést Theodore Roosevelt, Jasszer Arafat, Henry Kissinger. Az említettek élettörténetét megismerve az előbbi háromról elmondható, hogy ők belső csatáikat megharcolva először is magukban próbáltak békét teremteni, s amit e belső háborúik során személyiségükbe ivódva kiérleltek magukban, az mint békesség és emberszeretet jótékonyan kisugárzott egész környezetükre. Az utóbbi három a háborúk, az erőszak politikai vizein evezett mindig is, eközben egyszer-kétszer békekötésekben is szerepet kellett vállalniuk, mivelhogy békét csakis azok köthetnek, akik háborúznak. Ezért aztán Nobel-békedíjjal tüntették ki őket.
A béke igazi útja a (belső) háborúkból, a magunkban megvívott küzdelmekből vezet a világban is lassan teret nyerőt béke felé. A másik út, a (külső) háborúkból a tünékeny békekötések felé vezető út a háború útja. Ezen az úton járva az ember sohasem juthat el belső békéjéhez. Ezen a másik úton a béke csak egy átmeneti állapot két háború között.
