Sohasem támadt károsabb és veszélyesebb gondolat az európai eszmetörténetben mint az az eszement ötlet, hogy a történelemnek a beteljesülése, valamiféle véglegesült világállapot felé kell haladnia. A tapasztalatok világosan mutatják, hogy miért.
Először még csak a gondolkodói önteltségről volt szó, töprengőkről, filozófusokról, akik tudásgőggel eltelve úgy vélték, hogy véges emberi értelmükkel sikerült kifürkészniük a világtörténelem értelmét és célját. Rövid idő múltán jelentkeztek a gondolat és a tett között kapcsolatot kereső önjelöltek is, akik már nem elégedtek meg a történelem értelmének a bölcseleti kifejtésével, hanem annak a beteljesítése felé is megtették már az első sötétben tapogatózó lépéseket. Kis idő múlva színre léptek a tettek emberei is, akik megvetették az üres filozofálgatást. Ők cselekvésre buzdítottak, a minél gyorsabb megvalósítást sürgették. Mihelyt az I. világháború zűrzavara lehetőséget teremtett rá, azonnal színre is léptek, és meg is valósították a „boldog társadalmat”, beteljesítették a történelmet, ami igaz, a benne élni vagy halni kényszerülő kárvallottaknak egyáltalán nem tűnt boldognak, sem beteljesítettnek.
Ez sem jelentett gondot, a történelem végének ezt a szembetűnő fogyatékosságát könnyedén meg lehetett magyarázni, csak rá kellett mutatni minden baj okozóira, a gaz ellenforradalmárokra és az osztályellenségekre, akik a boldog vég(cél) gyors eljövetelét és maradéktalan kiteljesülését akadályozzák. Ezeket a „reakciós elemeket” annak rendje és módja szerint félreállították a társadalomból, ami vagy a gyors halált, vagy lassút, a Gulágok egyikébe való száműzetést jelentette.
Hegeltől Marxig és Engelsig, majd tőlük Leninig és Sztálinig egyenesen vezetett az út. A világtörténelem beteljesülésének a keresése kebeltestvérekké teszi őket, csak a keresésmód választja el őket egymástól: Hegel gondolati úton, Marx és Engels gondolattal, szóval és cselekedettel, míg Lenin és Sztálin a cél szentesíti az eszközt elvét vallva tettekkel, pontosabban mondva gaztettekkel kutatott a vég(cél) után.
A jövő beteljesítését meghirdető másik „nagy eszme”, a nácizmusba torkolló árja fajelmélet is a tudásgőgtől a véres erőszakig elvezető utat járta be a maga három lépésében, de itt más forrásból táplálkozott az emberi önteltség, és más logikát követett az erőszakcselekvés is. Arthur de Gobineau és Ernst Haeckel még csak gondolati, tudományosnak mondott áltudományos síkon fogalmazzák meg a fehér, árja fajok felsőbbrendűségének az elméletét. Ez a látásmód még csak a magát árjának tekintő ember hiúságát legyezgette, s a hiúság, ez a narcisztikus, önszerelmes vonás, általában belefeledkezik az önmagában való gyönyörködésbe. A magába zárult önelégültség nem mozgósít fajvédői cselekvésre a „faj megrontóival szemben”. Márpedig a fajelmélet megszületése után hamarosan föllépő második nemzedék, a fajvédők nemzedéke ezt szerette volna elérni, s meg is találta erre a betegesen zseniális megoldást azzal, hogy a fajelméletet elvegyítette a nyugati civilizációban ősi hagyományokra visszanéző, embertömegeket mozgósítani képes antiszemitizmussal. E szégyenletes észmunka elvégzésében két ember vállalt kulcsszerepet: Houston Steward Chamberlain és Ludwig Woltmann. Nem tudni, hogy ők ketten tudatosan ismerték-e föl ezt a fajelmélet és az antiszemitizmus összemosásában rejlő „páratlan lehetőséget”, vagy csak ösztönösen éreztek rá, de tény, hogy ezzel valóban sikerült fajvédelemre sarkallniuk az öntetszelgőket és azokat, akik így élték ki beteges vonzódásukat az erőszak iránt. Eszmei alapot szolgáltattak ezzel azoknak a fajvédőkké lett, romlott lelkületű politikusoknak is, akik így kívánták levezetni az elhúzódó válság miatti társadalmi feszültségeket.
A náci pártideológus, Alfred Rosenberg, fő művében, A huszadik század mítoszában már végső, apokaliptikus harcként mutatta be a fajvédők küzdelmét, s amolyan mellékszereplőként mint „a keleti térség biztosa” a II. világháborúban szerepet is vállalhatott a „fajrontó elemek” eltávolításában. A Mein Kampfban már előrevetített megvalósítás főszerepe azonban vitathatatlanul Adolf Hitlernek jutott. A szomorú eredményt a történelemkönyvekből mindannyian jól ismerhetjük.
