A harmadik évezred egy globalizálódott környezetben köszöntött ránk, ahol a közlekedési forradalomnak köszönhetően összezsugorodott és fölgyorsult a világ. Ma csak órák kellenek annak az útnak a megtételéhez, amelyhez valamikor hónapok, sőt évek kellettek. Az eltérő civilizációs paradigmák között azonban még a globalizálódott környezetben sem zavartalan az átjárás, pedig a külsőségekre figyelve ma már szinte mindenki egyformának tűnik: mindenki ugyanarra az irigyelt nyugati életszínvonalra vágyik, mindenki Coca Colát kíván inni és hollywoodi filmeket szeretne nézni. A nyelvi és a kulturális határokat ennek ellenére mintha csak a szólamok szintjén, a szépen hangzó politikai szónoklatokban légiesítették volna, és természetesen gazdasági téren. A világ és az emberiség látszólagos egységesülése a szellemi szinteken egyelőre, úgy tűnik, többnyire csak a felszínt érinti, habár onnan fokozatosan már a mélyebb rétegekbe is kezd leszivárogni a hatás. Mint minden sorsdöntő változásnak, ennek is megvan a pozitív és a negatív következménye.
A világ az életvitel tekintetében mind egységesebb, a civilizációs világképek, paradigmák közötti zavartalan átjárás azonban egyelőre még csak álom. Az iszlám civilizáció és Nyugat viszonylatában ez teljesen nyilvánvaló. A két szomszédos kultúrkör között az utóbbi időben, a globalizáció ellenére, nem hogy javult volna, hanem inkább romlott a viszony. Néha már úgy érezheti az ember, különösen a 2001. szeptember 11-i merénylet utáni időkben volt így, hogy a modern keresztesháborúk korát éljük, csakhogy most máshol kutatunk a bibliai ígéret földje után, nem Palesztinában és Jeruzsálemben, hanem az olajban gazdag közel-keleti térségben, és nem az egyedüli igaz vallás nevében, hanem az egyedül elfogadható társadalmi berendezkedés, a demokrácia nevében küldi Nyugat, Amerika és Európa katonáit a messzi, idegen földekre.
Ezen a ponton azonban már nem az értetlenség és a tudatlanság távolítja el egymástól a valóságot és annak a magyarázatát, hanem az önérdeket rejtegető hazugság, ami időnként és esetenként persze önbecsapás is lehet.
Itt jön a képbe a civilizációs világképek közötti átjárhatatlanság emlegetett ténye, amiből egyenesen következik, hogy nem jelentheti ugyanazt az iszlámban a demokrácia, a népuralom fogalma, mint amit Nyugaton értenek alatta, mert egészen más történelmi hagyományra, társadalmi háttérre, gondolkodásmódra, közösségi kapcsolatrendszerre kell ráépülnie ennek az állam- és társadalomszervezői tartalomnak ebben a kultúrkörben, mint Európában vagy Amerikában. Éppen ezért ottani megvalósulásában, de értelmezésében is jelentős különbségeknek kell megmutatkoznia. Egy az egyben, becsomagolt formában nem lehet exportálni a demokráciát, a helyi nyersanyagból, amit az emberek jelentenek, először is társadalmi alapot kell készíteni az új életmódnak és gondolkodásnak. Csakis az új kor új embereire hagyatkozhat a demokrácia megszilárdítása, akik mindkét világot ismerve hidat képezhetnek személyükben és értékrendjükben az adott civilizáció múltjának még jelenben is élő társadalmi berendezkedése és a jövő kiépíteni kívánt rendszere között. Egyedül az ő tevékeny és termékeny szerepük jelenthet biztosítékot, hogy a demokráciának nevezett építmény harmonikusan beilleszkedik majd új környezetébe, és hogy a lerombolására vágyó erőkkel dacolva tartós maradhat.
Ha a középkori és az újkori tévedéseinket megismételve az egy az egyben való átültetés, a nyugati típusú demokrácia nyugati típusú meghonosítása mellett döntenénk, akkor nincs más választásunk, minthogy a makacs ellenállást letörve tűzzel-vassal terjesszük nézeteinket. Ebben az esetben a szavak és a példamutatás helyett a fegyverek erejével kell érvelnünk, és „véres áldozatokat” bemutatva, ellenségeink megsemmisítésével kell terjesztenünk a civilizációnkat meghatározó gondolkodásmódot és életvitelt.
