A második világháború után Írország hátrányosan megkülönböztette és meghurcolta azokat a katonáit, akik Hitler és szövetségesei ellen harcoltak. A csaknem ötezer ír háborús veterán – akik közül 1945-ben sokan kitüntetéssel tértek haza – fő bűne az volt a hazájában, hogy dezertáltak a nemzeti hadseregből és csatlakoztak a nácik és csatlósaik ellen küzdő brit egységekhez.
A háborúban Írország semleges volt. Elsősorban azért, mert nem akart szövetkezni az ősellenségnek tartott Nagy-Britanniával, amelynek uralma alól csak 1922-ben szabadult fel végleg. Évszázados és véres küzdelmek árán. Írország a világháborúban és utána is teljesen bizalmatlan volt a britekkel szemben. A nácik elleni harcukban sem segített nekik. (London csak 1945-ben ismerte el Írországot.).
Brit-ellenessége miatt az ír politikát gyakran érte a német- és náci-barátság vádja. Lehet, hogy okkal, hiszen 1945-ben Douglas Hyde ír elnök és Éamon de Valera kormányfő részvétet nyilvánított a német nagykövetnek Hitler halála miatt.
A háború után Éamon de Valera kormánya feketelistát állított össze azokról az ír katonákról, akik átszöktek a brit hadsereghez és Hitlerék ellen harcoltak. Dublin a dezertőröknek 1945-ben rendeletben tiltotta meg hét évre, hogy állami munkahelyen dolgozzanak. A megbélyegzett ír háborús veteránok nem részesülhettek hazájukban állami juttatásokban sem. Minden állami cég és intézmény megkapta a „bűnös” katonák névsorát, hogy amennyiben náluk állásra jelentkeznek elutasítsák őket.
A feketelistát az országban mindenütt csak „kiéheztetési parancsként” emlegették. Nem alaptalanul, hiszen, akik bekerültek a névsorba, azokat a hatalom nem hét évig, hanem egész életükben büntette. Emiatt az érintettek és családtagjaik sokszor valóban éheztek.
A dezertőrök közül már alig százan élnek. Az ő és elhunyt bajtársaik megítélése idén nyáron hirtelen megváltozott. Alan Shatter védelmi miniszter – a kormány nevében – hivatalosan kért bocsánatot mind az ötezer egykori katonától és sajnálatát fejezte ki amiatt, ahogyan Írország a háború után (el)bánt velük.
A kormány elismerte a szövetségesek győzelmében betöltött szerepük fontosságát is. Jelezte ugyanakkor: várhatóan az év végéig törvényt fogad el, amelyben ismételten megköveti az eddig dezertőrökként kezelt háborús veteránokat.
A megbélyegzettek hozzátartozói üdvözölték a bejelentést. Sok volt ír katona, akik nem dezertáltak, ellenzi a hivatalos bocsánatkérést. Szerintük minden katonaszökevény rombolja a hadsereg tekintélyét.
A látványos és gyökeres fordulat a veteránok megítélésében, illetve Dublin történelemszemléletében a brit–ír viszonyban bekövetkezett kedvező változások eredménye. A megbékélés és a két ország közeledése érdekében az utóbbi tizenöt évben mindkét fél tett már lépéseket.
Az igazi áttörést azonban II. Erzsébet angol királynő 2011-es hivatalos írországi látogatása hozta meg. Az ír függetlenség elnyerése óta ő az első brit uralkodó, aki ellátogatott a szomszédos szigetországba. A történelmi megbékélés céljából kereste fel Írországot, ahol ennek érdekében rendkívül fontos gesztusokat tett. Beszédében mély együttérzését fejezte ki a múltbeli brit–ír ellenségeskedések okozta fájdalmak elszenvedőinek.
Mary McAleese akkori ír államfővel közösen koszorút is elhelyezett azon az emlékhelyen, amelyet a brit uralom elleni több évszázados ír függetlenségi harc áldozatainak tiszteletére alakítottak ki Dublinban. II. Erzsébet tehát az országa ellen vívott fegyveres függetlenségi harcban elesett írek emléke előtt tisztelgett.
A dublini kormány minapi bocsánatkérése a korábban gyűlölt ellenséghez átpártoló ír dezertőröktől (és a róluk készülő megbocsátó törvény) újabb megbékélési gesztus. Ezúttal a másik oldalról.
