Megerősítve, hogy céljuk előmozdítani kölcsönös kapcsolataik javítását és biztosítani azokat a feltételeket, amelyek a népek számára lehetővé teszik, hogy a valódi béke körülményei között éljenek, és tartosan megvédi őket biztonságuk minden veszélyeztetésétől”, 35 zömmel európai ország a Helsinkiben 1975. augusztus 1-jén kezdődő csúcsértekezleten megfogalmazta a tartos béke egyik sarkalatos elvét. Így hangzik: „A részvevő államok kölcsönösen elismerik valamennyi európai állam minden határának sérthetetlenségét, tehát most és a jövőben tartózkodnak a határok elleni bármilyen támadástól. Ennek következtében tartózkodnak másik részvevő állam egész területének vagy annak egy részének követelésétől vagy elfoglalásától.”
Elmondhatjuk, hogy ennek az elvnek a megfogalmazása az európai béke egyik olyan alappillére lett, amelyet Európa államai ma is a béke egyik legfőbb követelményének és biztosítékának tartanak. Persze azóta ezek a határok sokat változtak, arra azonban Európa nagyon vigyázott, hogy ezek a változások a Helsinkiben elismert határok keretében maradjanak. Konkrétan: az államok felbomolhatnak, de csak a korábbi határ keretében, vagyis azon belül új határok alakulhatnak ki. Így szétesett a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia, de a helsinki határ változatlan maradt.
De még ezeken a határokon belül is a fenti változásokkal jártak problémák. Legsimábban Csehszlovákia szétesése zajlott le. A Szovjetunió felbomlása már hozott némi feszültséget. A szétesés ugyanis tektonikus változást jelentett: egyik napról a másikra milliók lettek egyenrangú polgárokból másodrendűek. Ez azzal járt, hogy nem tartották tiszteletben a korábbi szovjet köztársaságok határait sem. Feszültség támadt, sőt már fegyveres incidensek is lettek abból, hogy egyes autonóm területek nem maradtak az új állam határain belül: Grúziából kivált Abházia és Dél-Oszétia, Moldvából a Dnyeszter Menti Köztársaság, Azerbajdzsán és Örményország között feszültséget támasztott Hegyi Karabah kérdése, háború folyt Csecsenföld elszakadása ellen.
Ez még a helsinki határokon belül történt, ennek ellenére Európa ebben a kérdésben elletmondásos politikát folytat: Koszovó kiszakadását elismerte, Abháziáét és Dél-Oszétiáét nem. (Koszovó függetlenségét több mint száz állam ismerte el, Abháziáét öt, Dél-Oszétiáét négy.) Az pedig már tényleges háborús veszélyt támasztott, hogy Ukrajna határain belül megalakult két „népköztársaság”, pedig ők sem akarják megváltoztatni két új állam határait. Ehhez a feszültséghez hozzájárult, hogy először változott két különválásból keletkező állam határa: a Krím Ukrajnából Oroszországhoz került. (A napokban nemzetközi botrány lett abból, hogy egy német térkép Krímet Oroszország részeként tüntette fel.)
A délszláv államok közti háborúk pedig abból keletkeztek, hogy Milošević a helsinki határokon belül ugyan, de nem ismerte el a korábbi tagköztársaságok határait. Azzal a jelszóval, hogy a tagköztársaságok mehetnek, de nem vihetik magukkal a szerbeket, vagyis a szerb többségű területeket. És ezzel a jelszóval végre akarta hajtani a helsinki csúcsértekezlet utáni legnagyobb határmódosítást: a szerb többségű területek odacsatolásával létre akarta hozni a Nagy Szerbiát. És ebben a térségben a határok kérdése továbbra is feszültséget gerjeszt: Koszovó kivált, pedig nem akar Albániához csatlakozni, a boszniai Szerb Köztársaság állandóan kiválással fenyegetőzik, de nem csatlakozna Szerbiához.
Ezek a bonyodalmak igazolták, hogy a Balkán ténylegesen „Európa lőporos hordója” volt és marad. Ezért nem keltett nagyobb meglepetést, hogy napjainkban a határok kérdése ismét ilyen nagy feszültséget keltett. Albániában és Koszovóban választások lesznek, Szerbiában az elnökválasztás után tüntetések voltak. Márpedig régi igazság, hogy a tömegek mozgósításának, az elégedetlenség levezetésének leghatásosabb eszköze a „nemzeti érzelmek” felkorbácsolása. (A krónika feljegyezte azt a színészt, aki fogadott, hogy egy teljesen halandzsa beszéddel nagy sikere lesz, ha gyakran közbeszúr olyan szavakat, mint haza, becsület, megvédjük, nem hagyjuk. És a fogadást fényesen megnyerte.)
Kezdetben úgy tűnt, hogy csak eltúloznak bizonyos jelenségeket. Macedóniában tömegek mozdultak meg, mert elhitették velük, hogy Macedónia veszélyben, fel akarják darabolni, hogy megteremtsék a Nagy Albániát, tehát megváltoztassák a helsinki határokat. Holott az albánok (igaz, zavaró körülményként az „anyaország” bevonásával) csak azt szeretnék elérni, hogy Macedónia ne legyen a macedónok kizárólagos állama, hanem az ő államuk is legyen. Szerbia emlegetni kezdte a Nagy Albánia megteremtésének szándékából eredő veszélyeket, holott Edi Rama albán miniszterelnök (persze a választásokkal járó „hazafiasság” hordószónaként) csak fenyegetésként említette, hogy Albánia és Koszovó egyesül, ha az EU nem gyorsítja meg integrálásukat.
Amikor azonban az egész Európában (a gazdasági bajok és a „nemzeti” kormányok tehetetlensége miatt) erősödő nacionalizmus szellemében felszínre került, hogy e tekintetben Balkán „az élen jár”, gyorsan eljutottak oda, hogy tényleg a határok módosítását és az ebből eredő veszélyeket kezdték emlegetni. Jonuz Musliu, a szerbiai Albán Nemzeti Tanács elnöke a preševói völgy Koszovóhoz csatolását kezdte szorgalmazni, a koszovói választási kampányban pedig elhangzott: ha Szerbia alkotmányában saját részének tekinti Koszovót, akkor mi miért ne követelhetnénk szerbiai területeket. A Blic erre egész első oldalas címmel verni kezdte a harci dobokat: „Az albánoknak nem adjuk földünk egyetlen milliméterét sem.”
