„Mindazon építmények közül, amelyeket az ember élete során felépít, az én szememben nincsen semmi értékesebb a hidaknál” – valahogy így fogalmazott egykor a Nobel-díjas Ivo Andrić. Ő természetesen a Drina-hidat énekelte meg, de biztos vagyok benne, hogy gondolataiban sokszor járt a Neretván is, az Öreg Hídon, amely 1556 óta köti össze ezt a smaragdzöld és türkizkék árnyalat között pompázó csillogó folyót, a Keletet a Nyugattal, s természetesen a Velež, a Čabulja és a Hum hegyek közé szorult Mostar lakosait, legyenek azok keresztények vagy muzulmánok.
Mindannyian tudjuk, Hercegovina központi városa milyen pusztításokat szenvedett el 1992 és 1996 között. Milliók és milliók nézték végtelen szomorúsággal, amikor a manapság is 130 ezer lelket számláló város szimbóluma a vízbe rogyott, s csak a hídfők csonkjai árulkodtak némán arról, hogy itt egykor olyan monumentális emlékmű küzdött az idő és a történelem vasfogával, amelynek ledöntése miatt Hágában a helyük a felelősöknek.
Pedig, higgyék el, a mai Mostarban senki sem azzal foglalkozik, kinek mekkora a vétke a pusztításért, öldöklésért. Nemzetközi segélyekből 2004-ben újjávarázsolták a hidat, amelyet az UNESCO 2005-ös durbani tanácskozásán a világörökség részévé nyilvánítottak. Ezzel együtt felújították a hídra vezető kis utcácskákat, amelyekben a kézművesek hada kínálja portékáit a turisták sokaságának, egy utcával feljebb azonban már a teljesen szétlőtt házak árulkodnak arról, hogy mekkora kegyetlenséggel estek egymásnak az ott élők. Azok a házak tövében életveszélyes még parkolni is, s valóban: a helyiek az utca másik felét választják, mintha tudomást sem akarnának venni arról a szétlőtt oldalról. „Mi ezeket az épületeket szinte már nem is vesszük észre. Elmegyünk mellettük, de legszívesebben elfelejtenénk az egészet. Az élet nem állt meg, s nekünk a jövőbe kell néznünk” – mesélte egy fiatal lány, aki mostari emlékpólókat árult, s akinek az elejtett néhány mondata tükrözi talán a legjobban azt a fajta szelídséget, amellyel a Mindenható megáldotta ezeket az embereket. Hogy mennyire szeretnének felejteni, azt a város „horvát” oldala is tükrözi, ahol a hatalmas emelődaruk sora immár nem a tájhoz és szokásokhoz hű építmények felemelésében segítkezik, hanem az új katolikus templom tövében sokemeletes lakóházakat építenek.
Az Öreg Híd környéke egészen más, mint Szarajevóban a Baščaršija. Azon érződik, hogy ott a nyugati cégek is pénzszagot éreztek, Mostarban pedig mintha megállt volna az idő, hiszen kínai cuccot itt nemigen lát az ember. Annál több szőttest, ékszert és rézművet, amelyek a füstölgő csevap és a látványában is ínycsiklandó tufahija meg baklava mellett várják új gazdájukat. Mi délelőtt tíz órakor értünk oda, de legnagyobb meglepetésünkre a hídon már akkor váltogatták egymást a különböző csoportok. Mi egy vidám cseh társasággal léptünk fel a hídra, s fél füllel hallgattam, hogy a kihangosított idegenvezető miként csiripeli el Svejk nyelvén a híd történetét. Közben egy fürdőgatyás fiatalember ücsörgött a kőfalon. Várta, hátha valakinek megér néhány eurót az, ha fejest ugrik a hídról, de ezekben a nyugatiakban (ja, nekünk már a csehek is azok!) nem él a hagyományos verseny képe, így nem is fogták fel, mekkora haditett ez a virtuskodó hídugrálók részéről.
Mostar sétálóutcáján nem szabad kihagyni Karađoz bég dzsámiját. A Fejić testvérek utcájában lévő dzsámit csak egy évvel az Öreg Híd megépítése után emeltették az ottománok, méghozzá a birodalom talán legismertebb építészével, Mimar Sinannal (ő építette 1571-től Andrić híres „ćuprijáját”, Mehmet Sokolović pasa hídját is). A mecénás, Karađoz bég (a híres vezír, Rustem Opuković pasa testvére) medrest, azaz vallási iskolát, valamint más középületet is emeltetett Mostarban. Hercegovina legnagyobb és legjelentősebb dzsámiját szétlőtték, de a híddal együtt azt is rekonstruálták, így ma teljes pompájában fogadja az odalátogatókat. A legmegdöbbentőbb látvány azonban nem a szétlőtt templom képei voltak a falon, hanem a mellette lévő, elkerített sírkert: a muzulmán sírokban öregeket és fiatalokat temettek el. Egy a közös bennük: haláluk éve, 1993...
A megrendítő látvány után ki elmereng magában, ki pedig megéhezik kínjában. Én ez utóbbiak közé tartozom, így mindjárt meg is kerestem a legjobbnak tűnő falodát. Ezt – hogy a legjobb – két dologból próbáltam kideríteni: az egyik, hogy a kirakatában olyan édes nyalánkságok voltak, amelyek láttán még annak is csorgott a nyála, aki nem édesre vágyott, a másik pedig az volt, hogy a kertudvar tele volt, de nemcsak nyugatiakkal, hanem „bennszülöttekkel” is, akik délelőtti uzsonna gyanánt elszopogattak tíz csevapot. Így tettünk mi is. A pincér egy személyben szakács is volt, aki a rendelés után csak feldobálta a rácsra a húsokat, s tíz perc múlva már ott gőzölgött előttünk minden finomság. Persze, itt a már jól bevált dolgokat kell választani. Egyik útitársam nem így tett, kivételes kalandor módjára az ismeretlen falatokat próbálgatta, ám a végén nem teljesen jól sült el a dolog, mert félig német az istenadta, s eléggé finnyácska.
Aki olvasta a Baščaršijáról szóló élménybeszámolómat, az nagyjából tisztában van azzal, milyenek az árak Boszniában. Ez Mostarban sincs másként, így csak annyit, hogy a mi, szerbiai árainkkal szinte megegyeznek az ottaniak is. De, ami nekünk, vajdaságiaknak külön érdekes: Mostar minden nehézség és borzalom ellenére megőrizte multietnikus mivoltát, élhető városnak tűnik, még akkor is, ha az egykor virágzó gazdaság ma már (még?) nem annyira virágzik.
Aki esetleg kedvet kapott, hogy ismét meglátogassa diákkora egyik kedvenc helyét, tanácsolom, hogy a Tuzla–Szarajevó–Mostar útvonalat válassza, ha pedig a tengerre szottyan kedve, csak kövesse az adriai sztrádát. Igaz, hogy át kell menni néhány határon, de megéri, mert a Neretva völgye csodálatos, a maga mediterrán éghajlatával és bortermő vidékével.
