Szarajevó. Az ember vegyes érzelmekkel gondol erre a melegségével és tarkaságával oly vonzó városra. A nyugatiaknak valószínűleg a véres utcai harcok és a szétlőtt házak jutnak eszébe a főváros neve hallatán, mi, egykori jugoszlávok pedig úgy szeretnénk tenni, mint a boszniaiak: strucc módjára a homokba dugjuk a fejünket, s megpróbáljuk elfeledni azokat a borzalmakat, amelyet az ottaniak átéltek a hosszú-hosszú ostrom alatt. Az élet megy tovább, s inkább azokat az emlékeket idézzük fel, amikor még az eszünkbe sem jutott, ki milyen nemzetiségű, és boldogan majszoltuk a burekot, amely annyira másabb és finomabb volt, mint otthon.
Huszonhárom éve, 1985-ben voltam legutóbb Szarajevóban. Egy kiváló barátom baka volt ott, s nagylányával vonatra ültünk, hogy meglátogassuk. A tél már kezdte kimutatni a foga fehérjét, mégis, mi szinte végigsétáltuk a Miljacka hosszát, s bámultuk a több száz éves utcákat, amelyeket lassan a korszerű szállodák váltottak fel, és a ráncokkal szántott homlokú mesteremberek ódon üzletei mellett immár az Adidas, meg a Benetton kínálta a flancos portékát. Sosem felejtem el tágra nyílt szemünket, amikor három burekot kértünk, s kaptunk egy böhöm nagy csomagot: nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy ott kilóra mérik a finomságot, úgyhogy szinte két napig jártunk rá a háromkilónyi eledelre. Megcsodáltuk a csillogó-villogó sportcsarnokot, a patinás könyvtárat a központban, s élvezettel hallgattuk a helyieket, akik maguknak sört, a hölgykísérőknek pedig szörpöt kértek.
De hogy ne időzzek túl sokat a múlt emlékei között, rátérek a jelenre, amely immár nem olyan sötét, mint 10-12 évvel ezelőtt volt.
@k = A Kazandžiluk utcában
Szarajevót viszonylag teljesen újjáépítették, legalábbis a Baščaršija körüli részt. Csak a már említett könyvtár juttatja eszünkbe, milyen érthetetlen és mérhetetlen haraggal estek egymásnak ott az emberek, mert az épületet csak részben hozták helyre. -- Elfogyott a pénz – meséli egy helybeli, és valóban: a könyvtár áll, de ablaknyílásai be vannak deszkázva. Türelmesen várja a sorsát az épület, mint megannyi másik, amelyet restaurálni kellene.
A bazár azonban virul, mert virulnia kell. Sok ott a bámészkodó turista (láttunk cseheket, németeket, magyarokat és franciákat, de még szíriaiakat is, akik családostul látogattak oda, s pont olyan hangosak voltak, mint amilyen hangosan csalogatják az árusok a kuncsaftokat), akik mind emléktárgyra vágynak, igazi boszniai csecsebecsére. Mi Jabučar Nasir rézműves boltjába néztünk be a Kazandžiluk utca 1.-be, amely arról híres, hogy e a boltocska mestere készítette el a világ legnagyobb kávéfőzőjét, amely mintegy 180 cm magas és még a magamfajta kövér ember is komótosan belefér. Hogy nem csak mendemonda az egész, a tulaj rögtön meg is mutatta a Guinness hitelesített bizonylatát, amely ott húzódik meg két polc között, de nem lehetett kivenni, mert a felső polcot az tartotta. A szemünk a miniatűr borsdarálókon akadt meg, és mivel ötöt vettünk belőle, a 10 márkás (5 euró) árból mindjárt engedett is a boltos, így 8 márkáért vihettük őket. Én rögtön cigarettát cseréltem vele, zentai Winstont adtam a szarajevói Drináért, amelynek szintén sok változata van, de nagyon finom. A nejem azonban inkább az ékszerész műhelyével szemezett, s mivel nem bírt ellenállni a kísértésnek, így egy szép gyűrűvel is gazdagabb lett (mondta az árát, de én úgysem hiszem el, hogy annyiért vette...).
Közben a nap már égetett, úgyhogy besétáltunk a központi dzsámi udvarába, ahol a kútnál felfrissíthettük magunkat. A helyieket nem nagyon zavarja a turisták hada, ők ottlétünkkor is szőnyegre borultak, s imáikban talán pont azt mormolták, bár még több odalátogató jönne, mert bizony óriási a munkanélküliség Boszniában, és a turizmus az egyik olyan ágazat, amelyből a szarajevóiak megélhetnek. Koldusokkal is találkoztunk. Egyiknek a fél lába hiányzott, a másiknak a karja, de többségben mégis a cigányasszonyok voltak, akik porontyaikat cipelik kéregetni. A helyi rendőrnő azonban mindezt nem nézte jó szemmel, arrébb tessékelte őket, de amint elsétált onnan, percekre rá ismét a dzsámi kapujánál tartották a tenyerüket.
Mint ahogy már említettem, a Baščaršija utcáit teljes egészében felújították. A főbb tereken és utcákon a nyugati cégek és bankok nyitottak üzleteket, a kisebb zegzugokban viszont maradtak az „őslakók”, akik óriási kitartással űzik őseik kihalófélben lévő mesterségeit, de azért vigyázni kell, mert nem minden szuvenír Made in Bosnia: a rafináltabb kufárok Kínából hoznak sok mindent, többek között „ottomán” késeket és kardokat, ami sokkal olcsóbb és sokkal giccsesebb, mint az eredeti, de a nyugatiaknak ez is jó, hiszen orientális hangulatú, s az sem baj, ha a szimbólumok nem e táj jellegzetességei.
Ha Bosznia, ezzel együtt Szarajevó árait próbáljuk ecsetelni, a legegyszerűbb, ha azt mondjuk, nagyjából minden annyiba kerül, mint itthon. Van, ami olcsóbb, van, ami drágább, de többségében ugyanannyi, így nem érzi azt az ember (mint például a montenegrói tengerparton), hogy egykori honfitársaink a bőrt is le szeretnék nyúzni rólunk. A csevapok (deset sa lukom) szép nagyok, úgyhogy a kb. 3 eurós porció untig elég (a Hadžić-féle falatozó minősége garantált!), de aki esetleg báránysültre vágyik, az 12-13 euróért kap egy kilót. Ott is finom, de ha már arra járunk, úgy ajánlom, Jablanica környékén álljanak meg erre a csemegére, mert szerintem a világon nincs jobb bárány, mint arrafelé, a Neretva völgyében.
Lassan be is fejeztük a barangolást a Baščaršiján, de előbb degeszre ittuk magunkat az ottani híres kút vizéből, mert a legenda szerint ha abból iszik valaki, úgy visszavágyódik Szarajevóba. Nos, a biztonság kedvéért én is ittam, de tudom, hogy nemcsak a víz húz majd oda vissza, hanem a közvetlen és kedves emberek, akikkel pillanatok alatt összehaverkodik az ember.
Apropó! Hogy merre érdemes Szarajevóba utazni? Nos, két módja van. Az egyik út Loznicán és Zvornikon keresztül vezet, a Drina mentén. Mivel ez a szerb része Boszniának, errefelé a legolcsóbb az üzemanyag, de annyi (1,10 euró), ha Račánál lépjük át a határt, s Tuzla felé megyünk. Előbbi útvonal szebb, vadregényesebb, de rosszabb utakkal, a másik kicsit unalmasabb, ám jobbak a sztrádák. Ha tehát véletlenül nyaralni indulnak a tengerpartra, okvetlenül álljanak meg Szarajevónál. Még a forgalmi dugó mellett is megéri!
(A következő részben Mostar szépségeit mutatjuk be, az újjávarázsolt híddal együtt)
