Ismét sikerült kikísérnünk tájainkról egy tekintélyes méretű víztömeget, amellyel immár szabályszerűen nem tudtunk mit kezdeni. Mit kellett volna tenni vele? Az alapvető probléma, hogy ennek a kérdésnek a megválaszolásával eddig még nem is próbálkoztunk, ezért gyakorlati megoldására sem számíthatunk egyhamar.
Megesett ugyanis, hogy a Dunán váratlanul kialakult egy árhullám, majd villámgyorsan kifulladt. Pedig ígéretes volt. Július 20-án a bezdáni vízmércén a vízszint padlóközelben volt, alig valamicskével a nulla felett. A nulla ugyanis nem csak a számtanban kevés... Ezután azonban némi hullámvasutazást követően a vízhozamgörbe meredeken felfelé ívelt, és augusztus 2-án már majdnem elérte a +400-as szintet. Tekintélyes méretű ugrás. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a múltban aszályos időszakban ilyen rövid idő alatt nem alakultak ki ennyire heves áradások. Meg persze nem is követte őket olyan zuhanásszerű apadás, mint amilyen éppen most söpör végig a folyam hazai szakaszán, és ennek következtében a bezdáni mércén mért vízszint hamarosan ismét a nullával fog kacérkodni.
Rövid idő alatt nullától a négyszáz küszöbéig, majd ugyanolyan gyorsan vissza a mélypontra. Mintha nem is a jó öreg Dunáról volna szó, amelynek valamennyi rigolyájához régen hozzászoktunk.
Amikor elgondolkodva feltesszük a kérdést, honnan jött egyszerre ennyi víz, és miért tűnt el ilyen hamar, akkor két különálló jelenséggel van dolgunk. A víztömegek nyilvánvalóan alpesi eredetűek, ezen belül az ottani duzzasztott szakaszokról származnak. Erre a jelenségre már vagy harminc-egynéhány évvel ezelőtt felfigyelt a szakma, és azóta is külhoni vízvisszatartás művésznévvel illeti. A tározók ugyanis a csapadékok hatására kialakuló árhullámok csillapítása végett sorozatosan szabadulnak meg vízkészletük bizonyos részétől, hogy befoghassák, ami majd jön. És biztos, ami biztos alapon több vizet engednek ki, mint amennyi érkezését várják. Amikor a folyam osztrák szakasza feletti részen levő húsz-egynéhány tározó hajt végre ilyen műveletet, majd csatlakozik ehhez az a tizen-egynéhány, amely Ausztriában van, akkor lesz a bezdáni nullából tíz nap alatt négyszáz. Mivel bő harminc-egynéhány éve megy így, és semmi előjele annak, hogy víztömegek manipulálásától az alpesi vidék vízügyi góréi eltekintenének, ideje elgondolkodni azon, hogy siránkozás meg anyázás helyett hogyan lehetne hasznát venni az érkező víztömegeknek. Mert azok nem váratlanul jönnek. Csupán a miheztartás végett mondjuk, hogy Passau, ahol elsőfokú készültségi szintig emelkedett a vízszint, nyolcszáz kilométerre van Bezdántól. Tehát könnyű volt megállapítani, hogy jön, és mivel az ottani adatokat óránként frissítik, körülbelül azt is ki lehetett hámozni, mennyi fog érkezni.
Most jön a feladat meredekebb része. Ki kellene ugyanis találni, hogy az ilyen aszályos időszakban aranyat érő víztömegeket hogyan lehetne hasznosítani. Arra nem lehetett számítani, hogy a folyó kiönt a hullámtérre vagy a vésztározókba, és elvégzi helyettünk a munka nehezét. A négyszázas bezdáni nem elég magas ahhoz, a hullámteret nagy általánosságban az ötszázasnál néhány arasszal magasabb vizek öntik el.
Komoly zavart okoz a kérdésben, hogy egyesek a vízhiányt duzzasztásokkal szeretnék orvosolni. Erről az eljárásról tudni kell, hogy csupán a hajózást könnyíti meg, a vízhozam nem lesz nagyobb, az alvízi szakaszon ugyanakkor kiszárad a talaj és süllyed a talajvíz szintje. A duzzasztást tehát nem a vízhiány megoldásaként említjük, mert arra nem jó. Ennél sokkal rázósabb, hogy egy 2008-ból származó tanulmány szerint a Duna hazai szakaszára két vízlépcsőt láttak elő. Egyiket Újvidéknél tízméteres eséssel – komolyan gondolták? –, és egy másikat is a „szerb szakaszon”, Apatinnál. A tanulmány azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a folyó túlpartja Apatinnál Horvátországhoz tartozik. Meg aztán a szerző 2008-ban aligha tudhatta, hogy Újvidéknél időközben megépül további két híd, amelyek nemigen illenek bele a „tízméteres esés” után kialakuló képbe. Rossz elképzelés tehát már van, a jóra várni kell.
