Idős ember, de az évek súlya nem görbítette meg a hátát. Fölszegett fejjel jár, b üszke, egyenes tartással, lépteiben semmi öreges, ha mégis, az inkább bölcs mértéktartásnak tűnik, és nyomatékosított jelenlétnek, merthogy az ember a járásával is üzenni képes, beszédesebben, mint a szavaival. Csak lép egyet, nem gyorsan, nem is túl lassan, semmiképp sem mesterkélt kecsességgel, de nem is barbár lábcsapkodással, és máris mindent tudhatunk, amit tudnunk kell róla. Határozottan lendíti végtagjait, mégis puhán, szelíden érinti talpával a forróságtól szinte ragadóssá vált aszfaltot, mert szent e föld, mint minden föld, ahova ember lába lép. Ruganyosan rögtön tovaröpíti magát, mintha azt szeretné lépteivel üzenni, hogy az ember ne ragaszkodjék az anyaghoz, a puszta földhöz, s ne leszegett fejjel járjon, de ne is az eget bámulja, mert akkor könnyen orra bukhat, előre nézzen, a látóhatár legyen szeme előtt, a végpontoknak az az elképzelt egyenese, ahol a még látható a már láthatatlanba bukik át, s ahol az ég mindenkor összeér a földdel.
Séta közben sohasem emeli meg kalapját, csak tisztelettudóan odaköszön az ismerősöknek, alig észrevehető fejmozdulattal bólint is, egy pillanatra ilyenkor mindig lelassít, karlendítése megfékeződik, akárcsak az inga járása, amikor a holtponthoz ér, de aztán mintha mi sem történt volna, újra fölgyorsul, és megállíthatatlanul lendül tova. Úgy tűnik ilyenkor, mintha az előbbi megtorpanással csak az lett volna a szándéka, hogy zavartalanul, teli tüdővel beleszimatolhasson a kisvárosi levegőbe, amelyben a kipufogógázok szédítő gőze elvegyül a mezők virágainak a bódító illatával a közeli parkból. Ettől mintha egy kicsit maga is megszédülne, előtörnek az emlékek. Odanéz, ahol a főtéren a két szobor áll, érdekes látvány fogadja, azok fején egy-egy balkáni gerle vert tanyát. Megpihentek csak, vagy fészekrakásra készülnek? Hiábavalóságok hiábavalósága! Ő tudja, nem úgy, mint ezek a szürke madarak, hogy itt lehetetlenség fészket rakni, igazi otthonra lelni. Azt is jól tudja, hogy a magafajta már csak gondolatban térhet vissza abba a világba, ahol az ősei éltek, ama lélekben megőrzött földre, ami egyetlen pontba sűrűsödve ott lakozik az ember bensőjében, a szív melegében és a lény középpontjában, ott, ahol az emlékképek fölfakadnak, mint buzogó, vízbő forrás. Ha nem vigyáz a patakból még folyam lesz, abból pedig áradás, ami elönt mindent, akárcsak az a gátat áttört folyó, a Tisza, Petőfi versében. Ezért óvatos, a tapasztalat mértéktartóvá tette, semmin sem időzik el sokáig a tekintetével, és a szeme ablakán át semmit sem enged be magába túlságosan mélyen. Jobb, ha a kép megmarad a látványnál, és a szívig nem jut el, ahol cseppfolyósodva érzéseket ébresztene és az emlékek áradatával öntené el a tudatát.
Ez lehet az oka, hogy nem szeret bámészkodni, amikor a kisváros főutcájára ér, hiszen bárhova néz, az emlékképek rohanják meg, s mindenütt ősei elhagyott vagy elbitorolt örökségét látja. Ez lehet az oka annak is, hogy errefelé mindig fölszegett fejjel, előre szegezett tekintettel jár, mintha csak a házaktól eltakart látóhatárt kémlelné, a végpontoknak azt az elképzelt egyenesét, ahol a még látható a már láthatatlanba bukik át, s ahol az ég mindenkor összeér a földdel.
