Jézus a hegyi beszédben ezeket a hasonlatokat mondta tanítványainak: „Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe? Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere. Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Hogyan mondhatod embertársadnak: Barátom, hadd vegyem ki szemedből a szálkát, holott saját szemedben nem látod meg a gerendát? Képmutató! Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát, s aztán törődj azzal, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből. Mert nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, és nincsen rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz. Minden fát gyümölcséről lehet megismerni. Nem szednek a tövisbokorról fügét, sem a tüskebokorról nem szüretelnek szőlőt. A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat hoz elő. Hisz a szív bőségéből beszél a száj.”
Lk 6,39–45
Krisztusban kedves testvéreim!
A mai evangéliumban tovább folytatódik Jézus központi tanítása, a hegyi beszéd, amelyet a múlt vasárnap is hallhattunk. Ez a rész rámutat arra, hogy Krisztus tanítványainak olyanoknak kell lenniük, mint a mesternek. Tehát mi, akik keresztények vagyunk és követjük Jézust a földi utunkon, krisztusi emberré kell, hogy váljunk. Ennek a megfelelő módja az, ha igazán törekszünk arra, hogy Jézus tanítványai legyünk, és mindvégig azok is maradjunk. A tanítványság nem a mi érdemünk, hiszen Jézus az, aki meghív bennünket erre a feladatra. Emlékezzünk, csak vissza, mit mond az Úr János evangéliumában: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket…” Jn15, 16. Tudnunk kell, hogy Jézus idejében, akik tanulni akartak, ők saját maguk választották meg a mesterüket. Amikor sikerült kiválasztani a megfelelő rabbit, akkor elkezdődhetett a tanítás, ennek egyik alapkövetelménye az volt, hogy a tanítványok a mesternél laktak, és a tanítás fejében házimunkát végeztek. Fontos megjegyeznünk, hogy Jézus nem úgy tanít, ahogy a rabbi társai. A korabeli rabbikkal ellentétben Jézus hívja meg a tanítványokat. Ő az, aki kiválasztja őket, nem pedig fordítva, hogy a tanítványok választják mesterüket. Jézus az, aki szolgál, megmossa a tanítványainak a lábát, példát mutatva arra, hogy nekünk is hasonlóképpen kell cselekednünk testvéreinkkel. A követni szó kifejezi a tanítványság lényegét, a szoros kapcsolatot mester és tanítvány között. Szó szerint kell érteni ezt a követést, ahogyan Jézus bejárta egész Izraelt, pár lépéssel mögötte mindig a nyomában voltak tanítványai. A tanítványság lényege tehát az, hogy a Mesterrel együtt lenni. Együtt vagyok Jézussal. Jézus követésének többféle szintje létezik, és ez a mai evangélium meghív bennünket arra, hogy megvizsgáljuk önmagunkat. Hogyan követem én a Mestert? Milyen vagyok ebben a követésben? Jézus követésének szintjeit ábrázolhatjuk koncentrikus körökkel, ahol legtávolabb van a sokaság, akik az egyik nap hangos szóval ünnepelték Jézust, majd később a keresztre feszítését követelték. Vajon ide tartozok? Vagy hasonlóan viselkedek, mint az az 5000 ember, akik a kenyérszaporításkor jóllaktak, és csak azért akarják követni Jézust, mert enni adott nekik (valami érdek fűz Jézushoz). A következő szint az a 3000 ember, akik pünkösdkor megtértek, és megtapasztalták a Lélek erejét. Vajon ők meddig tartottak ki Jézus mellett? Utána beszélhetünk arról a 120 emberről, akik Máriával együtt imádkoztak, és várták a Szentlélek kiáradását. Imádkoznak, de nem tesznek semmi mást. Lassan szűkül a kör és eljutunk a 72 tanítványhoz, akiket Jézus küld, hogy hirdessék Isten Országának örömhírét. Ők azok, akik bejárták a falvakat, városokat, nagy buzgósággal evangelizáltak. De még ők is távol voltak Jézustól. Ezután következik a sorban a 12 tanítvány. Ők az igazi tanítványok, akik elhagyták mindenüket Jézusért, és rá bízták magukat, hogy Ő saját képére és hasonlatosságára alakítsa őket. Jézus életét élték, és tettekre váltották a tanítást. Most azt gondolnánk, hogy nincs további szint Jézus követésében, mert a 12 állt a legközelebb Jézushoz. De még mindig haladhatunk tovább, mert a tizenkettő közül Jézus kiválasztott hármat, a legkedvesebb tanítványokat, Pétert, Jakabot és Jánost, akik elkísérték Őt a Tábor-hegyre, és a Getszemáni-kerti szenvedésben is ott voltak Vele. Majd végül leszűkül a kör egyetlenegy tanítványra, aki a szeretett tanítvány, aki Jézus kebelére hajtotta fejét az utolsó vacsorán, és mindvégig kitartott mellette egészen a kereszthalálig. Ha végignézzük Jézus követésének szintjeit, mi is megláthatjuk magunkat, hogy most hol tartunk. Igyekszünk-e mi is szeretett tanítvánnyá válni, mindennap Jézussal időzni, Mesterünk keblére hajtani fejünket? A tanítványságunk lényege, hogy Jézussal vagyunk együtt mindennap. Ez tesz képessé minket az igazi szeretetre és elköteleződésre családjainkban, munkahelyünkön, plébániai közösségeinkben és az egész társadalomban. Ne sajnáljuk hát a Jézussal együtt töltött időt, a napi őszinte imádságot, a hálaadást, az Úr dicséretét, életünk átadását, mert ezek mind megerősítenek bennünket, a Mesterrel való kapcsolatunkat, amiből az igazi tanítványságunk fakad. A tanítványságból pedig a küldetésünk, apostolkodásunk bontakozik ki, ami egész életünket át kell, hogy szője, mert tanítványság nélkül nem tudunk apostolok sem lenni. Előbb Jézus tanítványaivá kell lennünk, hogy apostolokká váljunk.
Krisztusban kedves testvéreim!
Jézussal lenni nemcsak a fizikai jelenlétre határolódik le, hanem hogy közösségben vagyunk Vele, ami magában foglalja azt is, hogy elfogadjuk életünkre azt, amit a hegyi beszédben tanít nekünk. Aki nem azonosul a Mesterrel, az szükségszerűen kizáratja magát az Isten Országából. Ezért komolyan kell vennünk Jézus beszédét, valóra váltani azt tetteinkkel, és vigyáznunk arra, hogy az Isten szőlőjében való munkálkodásunk során ne a munkát helyezzük előtérbe, ne csak a szőlőre figyeljünk, hanem a szőlőskert Urára is. Ámen.
