Jó szemtanújának lenni a szeretett város épülésének, szépülésének, annak, ahogy kinyílik lakói és az idelátogatók előtt. Az általános, és a társadalom szinte minden szintjén elfogadottá(!) vált leépülés, kontraszelekció, nemtörődömség, trehányság közepette a város se kerülhet ki az ár sodrából, polgáraival egyetemben szegényedik, ruháján egyre több a foltozás, a hiánypótlás, a nincstelenség pecsétje, de igyekszik tisztán tartani magát, és lakható, élhető közegként otthont adni az embereknek.
Ahhoz viszont, hogy a sok slendriánság, a gusztustalanságba torkolló ízlésficam, a tapintható bunkóság közepette észrevegyük a város azon igyekezetét, hogy minél otthonosabbá tegye magát, bizonyára szeretni kell a várost. Anélkül koszos, provinciális, nemtörődöm arcát mutatja, egy olyan urbánus közösségét, amelynek tagjai zömmel azért járnak utcára, parkokba és terekre, hogy eldobálják koszos papírzsebkendőiket, zsíros burekos papírjaikat, csikkjeiket, a járdára fújják taknyukat és méreteseket köpdössenek a márványlapokra, a polgárok másik része pedig éppen emiatt nem megy a városba. Hajnalban, amíg a többiek alusznak, kiszaladnak a piacra, vagy elmennek a legkorábbi misére, utána pedig bezárkóznak, mintha a kapu bekulcsolásával kirekeszthetnék otthonaikból, magukból a várost, ahol élnek.
Lehet, hogy nem elég valahol élni, hanem szeretni is kell a helyet, ahol élünk?
Hálátlan dolog a kérdésfelvetés, mert úgy húzza elő egyik a másikat, mint bűvész a nyulat a kalapból.
Vajon meddig, milyen határig szerethető a város, ahol élni kényszerülünk? Kényszerülünk, mert ide köt a munkánk, vagy az öregség, a nosztalgia, vagy a tehetetlenség.
Évekkel ezelőtt magam is dörgedeztem kedves városom platánjainak és ostorfáinak kivágása láttán. Aztán hüledeztem a főutca házai homlokzatának látványa fölött, amit addig eltakartak a lombok. Végül akkor lettem igazán dühös, amikor szinte mutyiban eltüntették a megyeháza előtti park celtiszeit. Bogyófáit, ahogy itt nevezik. Dühöngtem, mert a főutca új burkolata évekig nem készült el, fölháborodtam a slendrián munkán, mert az egyik nap lerakott kockakövek másnapra kifordultak a helyükből.
Végül csak összeállt a kép, kinyílott a panoráma, a főutca egyik végétől a másikig szabadon pásztázhat a tekintet, az épülethomlokzatok is kicsinosodtak, visszatértek az utcára a fák, virágok, a fény, s ha olykor a kézművesek kipakolják portékájukat alkalmi standjaikra, vagy a művészetbarát kávézótulajdonosok utcai festménykiállítást szerveznek, úgy érzem, ez az én utcám, ez az én városom, amire büszke lehetek, ahol jól érzem magam. Csak korábban nem láttam egyben a majdani egészet.
Most újra kétközben vagyok városom egyik tere kapcsán.
Egykoron e tér helyén kanyargott a költői nevű Kígyó utca, itt építtetett gabonaraktárt Fernbach Antal nagybirtokos, itt költözött be a Városi Múzeum a pazar Léderer-házba, itt emeltek maguknak színházat 1882-ben a zombori polgárok, itt épült fel 1901-ben az evangélikus templom. Ez utóbbi mára ugyanúgy üres és magányos, mint a mellette még megmaradt néhány földszintes ház, az egykori élet és jólét mai csúf emlékműve. A kultúra tere: hiszen két oldalról a múzeum és a színház fogja közre, a teátrum folytatásában ott a könyvtár, másik oldalán az egykori Vadászkürt, ma InterNation szálló… de itt áll egy, a hajdani jó hírű nyomda helyére telepített bevásárlóközpont és egy biztosítótársaság modern épülete is. Közöttük parkoló. Összhatásában tehát nem is tűnik a kultúra terének.
Egy jeles zombori építészmérnök, Milan Stojkov mégis annak álmodta meg 2008-ban készített tervén, ami most vált időszerűvé, amikor a Szent György pravoszláv nagytemplom elé, a főutcára visszakerült a hajdani nagykereszt másolata, amikor egyre több szó esik I. Péter király szobrának visszaállításáról, Laza Kostić szobrának elhelyezéséről, és amikor a magyarok egyre gyakrabban teszik fel a kérdést, hogy mikor kerül vissza a helyére a háború után lerombolt Szentháromság-szobor.
Nem tudom, mikor, mi módon lesz a kultúra tere a hajdani Kígyó utcából.
Nem tudom, nem látom, mert látásom ismét elhomályosítja a düh és a kétségbeesés.
A leendő Kultúra tere bejáratánál, a mai Köztársaság téren, a hajdani Jókay téren egyik napról a másikra feltűnt egy gerendaház(!), egy szélsőségesen tájidegen, városidegen és téridegen épület, a „Vojvođanska suvenirnica”. Tavaly ősztől a Mosztonga sportcsarnok előtt árválkodott, üresen. Aztán, miként a helyi sajtó megírta, hét nap alatt megszületett az összes szükséges engedély, bizonyára építészek és városrendezők véleményére is szükség volt, és a Fruška gora-i fákból ácsolt épület egyszerre csak odacsöppent a város legszebb terének közepére. Elzárja a kilátást, metszi a teret, ráadásul úgy néz ki, mint egy skandináv udvari szauna. Az ígéretek szerint jut belőle a többi vajdasági városnak is. Bízom benne, hogy találnak számára olyan helyet, ahol jól mutat.
Amikor a tartományi kormányfő megnyitotta az emléktárgyak árusítására szánt épületet, ajándékot is kapott a kiállító asszonyoktól. Azóta viszont se asszony, se szuvenír nincs a bódéban. Vagy ha van, nem látszik, mert soha nincs nyitva. Sőt, nyitva tartási ideje sincs feltüntetve.
El tudom képzelni, hogy a városba látogató turisták, de a helybeliek is, a bezárt, rossz helyen rosszul mutató gerendaház helyett jobban örülnének egy működő nyilvános vécének.
