Aprócska gyermekként, hatéves korában rendezte első kiállítását Sava Stojkov. Rajzait kiragasztotta házuk ablakába, és a szobából, a függöny mögül figyelte, hogy az utcán elhaladó szomszédok hogyan véleményezik a „tárlatát”. Nyolcvanhatodik születésnapjára a 444. önálló tárlata nyílott meg. Ha ehhez hozzáadjuk munkáinak hatszáznál több kollektív kiállításon való szereplését, impozáns szám mutatja kiállítási aktivitását.
Sava Stojkov művészetét a naiv festészet körébe sorolja a művészettörténet, de nem azonosítja egyik naiv iskola követőivel sem, ugyanis Stojkov képeiről hiányoznak a népművészeti motívumok, a folklór elemek, a paraszti élet eszköztára, és a túldimenzionált arányok. Viszont megjelenik egy érzelmi naivitás, ami szépnek, melegnek, otthonosnak látja és láttatja a természetet.
Születésnapi tárlatának jellegzetessége, hogy mind a tizenhét nagyméretű festmény központi témája a víz, a síkságon található folyók, csatornák, tavak. A csermelyek, patakok, tócsák gyakran szerepelnek a korábbi Stojkov-képeken is, de mindig a főmotívum mögött, a festmények alsó felén, szinte csak jelzésszerűen, emlékeztetve, hogy a síkság szerves része a víz. Annak kapcsán, hogy a vizek több mint ezer kiállítás után főszerephez jutottak alkotásain, megkérdeztük Sava Stojkovot, mit jelentenek számára a folyók, a tavak.
– Amennyiben egészségem engedi, évente két önálló kiállítást szeretnék rendezni szülővárosomban, egyet tavasszal, egyet pedig ősszel. Tavaly Ragyogó erdők címmel rendeztem tárlatot, ennek anyaga jelenleg Újvidéken tekinthető meg. A tavaszi tárlat témája, a Síksági vizek valami természetes egyszerűséggel merült föl bennem. Nagyanyám és nagyapám tanyán éltek, így már kisgyerekként sokat jártam a természetben. Főként azok a helyek vonzottak, ahol víz volt a közelben. Zombort két kanális övezi, a Bajai és a Bácskai nagycsatorna, de itt a Mosztonga, a rétek, a pocsolyák. Nagyon sajnálom, hogy mára már nyoma sincs annak a pravoszláv nagytemető mögötti kis tavacskának, ahol gyermekkoromban úszni tanultunk és nagyokat fürödtünk. Ott töltöttük a nyarat. Olyan sekély volt a víz, hogy ha alámerültünk, egy adta sárosan bukkantunk felszínre a többiek nagy vidámságára. Úgy tartom, hogy a természet volt a legjobb tanítóm. Ma is járom a természetet, ahogy időm és egészségem engedi. A víz az egészség forrása, élelmet ad és italt, embernek, állatnak egyaránt, életben tartja a termőföldeket. Ennél fogva magától értetődik, hogy legutóbbi kiállításom anyagát a síksági vizeknek szenteltem.
- A most bemutatott, nagyméretű festményeinek legtöbbje idén készült. Tavaly egy huszonnégy darabból álló, üvegre festett kollekcióval rukkolt elő. Irgalmatlan tempóban dolgozhat…
- Akkor bizonyára már az őszre tervezett kiállításának témáján is gondolkodik.
– Á, azt már régen kitaláltam: téli motívumok szerepelnek majd a vásznaimon. Újfent csak a gyermekkoromra kell hivatkoznom: akkoriban olyan hótakarót hozott a tél, hogy a tájból a nagy fehérségen kívül semmi egyéb nem látszott. A legutóbbi tél éppen csak megmutatta, milyen is a hó, de vannak gyerekek, akik úgy pendültek óvodás korúvá, hogy nem láttak havat. Festményeimen igyekszem felidézni a hajdan volt bácskai teleket. Nem is akármilyen kihívás lesz a nyári kánikulában téli tájakat vászonra álmodni.
