A racionális, logikus – azaz a logosz szerinti – érvelés teljesen elüt a mítoszokban használt sajátos gondolkodásmódtól, olyannyira, hogy a kettő között szinte nincsenek is érintkezési pontok. Mivel beleszülettünk a logikus világszemléletbe, ezért természetesnek vesszük, hogy a világ dolgait racionálisan – a logosz szerint – értjük és értelmezzük, és meg sem fogalmazódik bennünk, hogy ez másként is lehetne. Pedig lehetne, a mítoszi látásmód erre a legjobb bizonyíték.
A racionális világlátás alapjait a nyelvet, s vele együtt a fogalmi gondolkodást megtanulva sajátítottuk el még gyerekként azoktól, akik fölneveltek és az értelem használatára oktattak bennünket. Később az iskolában tanáraink kíméletet nem ismerő szigora tett járatossá bennünket e gondolkodásmód következetes alkalmazásában, ha pedig tovább képeztük magunkat a felsőoktatási intézményekben, akkor arra vállalkoztunk, hogy legmagasabb szinten, filozófiai és tudományos módszereket alkalmazva váljunk a mestereivé e Nyugaton kizárólagossá tett és Európából elterjedve ma már az egész világon elfogadottá vált világszemléletnek és létértelmezésnek.
A logosz – a görög szó hármas jelentése tükrében – először csak a nyelvet jelentette számunkra, később az iskola alsóbb szintjein már az értelmet, a felsőoktatásban és azon túl pedig már magát a tudományt.
Nemcsak az embernek, az európai civilizációnak is át kellett esnie ezeken a tanulási fokozatokon, nem is egyszer, hanem kétszer is: először a görögök idejében, másodszor pedig az újkor hajnalán.
Platón művében, a Phaidroszban, Szókratésztól ezt kérdezi Phaidrosz – Boreász, a szelek királya és Óreithüia, az elragadott leány történetére utalva: „Elhiszed, hogy ez a mitologéma igaz?” (Phaidrosz 229b4-c5) A nyugati filozófia legmeghatározóbb személyisége, a logosz szerinti bölcselkedés kiindulópontja, Platón, a Kr. e. a 4. században élt. Csaknem kétezer évvel ezután Francis Bacon, a tapasztalati tudomány filozófiai megalapozója, az empirikus gondolkodás akadályairól értekező korszakalkotó művében, a Novum Organumban a következőket írja: „Napnál világosabb, hogy a babona és a teológia hatalmasan elzülleszti a filozófiát, és seregestül idézi fel a bajt, akár a teljes filozófiai rendszerekben, akár azok részeiben. Hiszen az emberi értelemre éppoly nagy hatással van a képzelet, mint a fogalmi közhelyek. Míg a harcias szofisztikus filozófia behálózza az értelmet, ez a fajta szinte költői fellengzősségével a fantáziára épít, és könnyen behízelgi magát az értelembe.” (Novum Organum LXV)
Platónnál a mítoszok elhihetősége vetődik föl mint kérdés, Francis Baconnél pedig a mítoszokhoz közel álló vallási szemléletmódnak és a logikussal szembemenő babonás látásmódnak a racionális gondolkodást megrontó veszélye a téma. Mindkét szerzőről elmondható, hogy korszakváltás korában éltek, s hogy az új, racionális, fogalmi gondolkodásmód megszilárdításában kulcsszerepet játszottak. A görögök a Karl Jaspers által tengelykorszaknak elnevezett átmeneti időszakban vitték végbe a gondolkodásváltást, amely a német filozófus szerint a Kr. előtti 8-tól a Kr. előtti 2. századig tartott, az európai civilizáció pedig az újkor kezdetén. A tengelykorszak utolsó harmadában élt és alkotott Platón, akkor, amikor már nem volt kérdéses, hogy az újfajta világlátás és létértelmezés győzedelmeskedik, de amikor még őszinte kíváncsisággal lehetett föltenni a kérdést, hogy hiszel-e a mítoszokban, hiszen még sokan voltak, akik úgy hittek bennük, mint a mítoszi látásmód világában élő és gondolkodó őseik.
Csaknem két évezred elteltével Francis Baconnek újból szembesülnie kellett ezzel a problémával, bár már nem ugyanabban a formában, a túlhaladandónak ítélt középkori vallási gondolkodásmód ugyanis már a görög filozófiától eltanult racionális, logosz szerint érvelő módszerekkel igyekezett alátámasztani a maga (teológiai) igazát, s nem mítoszokban szólt az istenek tetteiről, mint a vallási hit Platón korában. A fogalmi, konceptuális gondolkodás tisztaságát veszélyeztető „ellenség” azonban ugyanaz volt mindkettőjüknek: az irracionális és a racionális megbonthatatlan egységében szemlélődő és gondolkodó ősdiszciplína, a vallás.
