Európa, ez a kétarcú és kétpólusú civilizáció mindenben más, mint a világ többi civilizációja. Abban is, hogy kialakulásakor nem egy jól körülhatárolható középpontból kiindulva terjeszkedett a szélek felé, mint a többi ma is élő vagy már letűnt kultúra, hanem a szélekről haladva a középső régió felé.
Ebben egyedül az ókori közel-keleti civilizáció hasonlítható hozzá, amely szintén a szélekről, Egyiptom és Mezopotámia irányából hódította meg a termékeny félhold középső részét, azt a földet, ahol Dávid megalapította a zsidók országát, s ahol fia, Salamon, fölépítette az egyetlen élő isten világi lakhelyeként a templomot.
A Római Birodalom romjaira építkezve hasonlóképp lett egységgé Európa is. Ötszáz évnek kellett eltelnie, míg a két oldalról, északnyugatról, a frankok földjéről, és a délkeletről, a bizánciak földjéről kiindulva sikerült kulturális értelemben birtokba venni a kontinens középső részét, a térséget, amit ma Kelet-Közép-Európa néven ismerünk, s aminek épp a Kárpát-medence a kellős közepe.
Részben e kései betagozódás miatt, de főként azért, mert Kelet és Nyugat hatalmi túlsúlya erre esélyt sem nyújtott, a kontinens e középső része sohasem válhatott a kultúrkör központjává. A nyugati civilizáció szellemi kétarcúságának élő jeleként e nagyrégió már ezer éve Kelet és Nyugat közötti ütközőövezetnek számít. Már akkor is így volt ez, amikor még nem létezett a mai Európának nevezett kulturális egység.
A körnek, a teljesség e világi jelképének egyetlen középpontja van, az ellipszisnek kettő. Az ellipszis egy nem tökéletes kör. A bolygók, Kepler óta tudjuk, elliptikus pályán mozognak. Az ellipszis a körré válás e világi lehetetlenségének és a középpontját kereső lény tehetetlen vágyódásának a szimbóluma, ami örökös bolyongásra ítéli a boly(on)gót a világ végtelen űrjében. E tehetetlenséget leginkább Kelet-Közép-Európában lehet átérezni, a nyugati civilizációnak ebben a középső részében, amely helyzeténél fogva arra hivatott, hogy középponttá váljék, de Európa kétpólusúsága, kelet- és nyugatközpontúsága miatt sohasem lehetett azzá.
A közép-európaiság a köztesség létállapota. Ez a térség az örökös utániság állapotában leledzik, e tekintetben épp olyan, mint korunk, a poszt-posztmodern, amelyről csak egyetlen dolog állítható kétségbevonhatatlan bizonyossággal: az, hogy utána van annak, aminek utána van. Közép-Európa ideje véget ért, mielőtt még elkezdődhetett volna. A valós élettapasztalatokból és a tényekből táplálkozó mítoszi tudat múltat és jövőt megálmodó, jelenvalóvá tevő képzelőerejében él. Aktív, tényleges valóságként az utániság állapotában tartózkodó és bensőben lakozó, egységes, Kelet és Nyugat között nem kettészakított Közép-Európa egyetlen módon létezhet: tudatosan választott létélményként. Ahhoz pedig, hogy a bensőbe költözött identitás ne az emlék passzív holtmerevségében őrződjön tovább, ahol a jövő az előbb-utóbb bekövetkező feledés irányába terelné, elkerülhetetlen, hogy a múlt hite és a jövő reménye szüntelenül aktualizálódjon, és egzisztenciálisan, a bensőben tevékeny módon folytonosan újjáteremtődjön élő önazonosság-tudataként.
A múlt és a jelen az identitásmegőrzésre egyetlen ilyen sikertörténetet ismer: a zsidó önazonosság-tudat évezredeken át történő fennmaradását a szétszóratás után. Ennek a lény legmélyéig hatoló módszernek köszönhetően a vallási gyökerekből táplálkozó zsidó identitás a középpont elvesztése után, ellenséges környezetben, az üldöztetés ellenére is fenn tudott maradni, mert a középpont, a templom és a haza – nem holt emlékként, hanem élő valóságként – a lény centrumába, a szívbe költözött, ahol embertől emberig és napról napra folytonosan újjáteremtődik bensőben élő identitásként. A középpont külsőleg megélt hiánya ezen az úton a hiány középpontba állítódásává lett: mindent felülíró hiányérzetté, ami azonban az említett módszer, a folytonos belső aktualizálás, élővé tétel révén a szilárd hit és az éltető remény egzisztenciális érzetévé szelídült. Ez az isteni küldetésbe vetett hit és a messiásvárással összekapcsolódott remény az önazonosság-tudat biztosítéka. Nélküle aligha beszélhetnénk a zsidóságnak a templom lerombolása utáni két évezredes történetéről.
