Ötven évvel ezelőtt, 1962. október 11-én nyitotta meg a XX. század legkiemelkedőbb katolikus egyházfője, XXIII. János pápa a II. Vatikáni Zsinatot. Négyszáz év távlatában nem volt ehhez fogható esemény a legnagyobb keresztény felekezeten belül. A nevezetes zsinat az egyháznak a modern kor követelményeihez igazított megújulását tűzte ki célul. A katolikus vallási szervezet ekkor tökélte el, hogy feladja hagyományaiba visszavonuló védekező stratégiáját, újból kilép az emberek közé, és visszahódítja magának a nyugati civilizáció egyháztól és hittől eltávolodott lakosságát, amelynek a többsége névleg még mindig keresztény, de már rég nem gyakorolja a vallását, és nem éli a hitét.
Már ekkor megfogalmazódott a fölismerés, hogy újra kell evangelizálni a világot, de az a megdöbbentő tény is kimondatott, hogy a katolikus keresztény vallás bölcsője, Európa is missziós területté vált.
Nem csupán a magukra sokáig várató egyházi, liturgikus reformok, hanem az újraevangelizálás meghirdetésének is a kiindulópontja volt a II. Vatikáni Zsinat. Nem véletlen, hogy XVI. Benedek pápa, aki fiatal reformpárti teológusként a zsinat egyik központi alakja volt, Porta fidei (A hit kapuja) kezdetű levelében a zsinat megnyitásának ötvenedik évfordulójára hirdette meg a hit évének a kezdődátumát, amely így holnap, csütörtökön veszi kezdetét és 2013. november 24-ig, Krisztus király ünnepéig, az egyházi év végéig tart.
A kitűzött cél a lehetetlen, újból vissza kellene téríteni a hit útjára az anyagiasságba és az önzésbe fordult, magát talán még kereszténynek nevező embert. Igazi, vallásos lelkülethez illeszkedő, képtelen küldetés ez, amiben csak hinni lehet. A hit viszont, a keresztény vallás központi alakjától tudjuk, csodákra képes.
Azt is az ő életpéldájából tanulhattuk meg, hogy a hit semmit sem ér szeretet nélkül. Ha a missziós tevékenység mögött nem áll ott személyesen megtapasztalható tanúságként az igaz szeretet, akkor a hithirdetés csak a puszta szavak továbbadása, s a szavak legföljebb az észig, a megértésig képesek eljutni és eljuttatni. Az evangelizáció egyedül akkor érhet célt, ha a lelket megszólító ösztönzés a lény középpontjáig, a szívig hatol. Erre csak a szeretet lehet képes.
De ismerjük-e a szeretet követelményeit? Tudunk-e szeretni, vagy csak akarunk? Ezt a kérdést, ha a hithirdetésről van szó, egyáltalán nem alaptalan föltenni.
A görög nyelv, amelyen az evangéliumok íródtak, három szót ismer a szeretetre: az erószt, a filiát és az agapét. Az erósz két ember szerelme és egyesülésvágya, a filia a testvéri, baráti szeretet, az agapé a határtalan szeretet. Az erósz szeretete hatja át a nő és a férfi kapcsolatát. A filia a közösségé formáló szeretet. Benne és általa hozzánk tartozónak éljük meg a másikat.
Az erósz vonzásereje a kettőt, míg a filiáé a sokaságot teszi eggyé, de úgy, hogy a különváltságnak mindvégig a tudatában marad a szerető lény, az ember. Az erósz éppen ezért az egy és a kettő, míg a filia az egy és a sok között foglal helyet, mint azokat egymáshoz vonzó ellenállhatatlan erő. A harmadik szeretetforma, az agapé minden határt eltörlő szeretetében teljesen megszűnik a különváltság tudata, benne csak az egy(ség) jelenvaló. Ez a szeretetlakoma (az agapé) világon túli szeretete a keresztény hit szerint különleges, nem mindennapi tapasztalat: szentélmény.
A világban az agapénak nincs helye, a mindennapi szeretetmegélésre az erósz és filia való. Középkori keresztény szóhasználattal élve itt e siralomvölgyben velük szeretünk, s amikor megtagadva önmagukat az ellentétükbe fordulnak és magukba zárulnak, akkor velük gyűlölünk.
Nemcsak a vonzáserő magába zárulása vezethet a szeretet megcsúfolásához, hanem a szeretetformák megengedhetetlen összekeverése is. Az erőszakosan, mindenáron térítő ember például az erósz udvarló és törtető szeretetét alkalmazza ott, ahol a filia erejével, testvéri-baráti szeretetet tanúsítva kellene megérintenie embertársa szívét.
Szeretni tudni, s nem akarni kell. Olyan tudás ez, amely nem tanulással sajátítható el. Kezdettől fogva ott lakozik bennünk, de mi is benne, szeretve ugyanis otthonává válunk annak, ami a létbe ágyazva otthont ad létezésünknek.
Paradoxonként hangzik ez is, mint minden ami tisztán és hamisítatlanul emberi.
