Új lapot kezdett 2000. október 5-én a változásokért tüntető tömeg Szerbia történelmében, ezt hittük akkor. Ezt hisszük most tizenkét évvel az esemény után is, amikor a kilencvenes éveknek ugyanazok a felejthetetlen arcai ülnek az ország vezető pozícióiban, akik miatt az Ellenállás mozgalom ökölbe szorított keze akkor ütni készült? S ütött is.
A kilencvenes évek régi gárdájából csak azok nincsenek ma hatalomban, akik nem értették meg az idők szavát, akik nem fogták föl, hogy október 5-e után „politikai arcműtétet” kell végrehajtani magukon, de legalább az igazi arcot elfedő álarcot kell megtanulniuk viselni, nem levenni akkor, amikor a nyilvánosság elé lépnek. Azon az őszi októberi napon ugyanis visszavonhatatlanul megváltozott az irányvonal, Európa és a demokrácia felé kezdett mutatni az a hatalomszerzés művészetét igazgató és politikusokat maga mellett fölsorakoztató láthatatlan kéz.
A kéz az ellenkező irányba fordult, csakhogy ettől még a hely, ahonnan ez az újfajta szózatokban és másféle szólamokban formát öltő útjelző kifelé vezetett volna, a Balkán, az semmit sem változott. Ez a bizánci és oszmán–török politikai hagyományokat ápoló balkáni politikáról is elmondható.
Igazi föltámadását, erőtől buzogó reneszánszát élte meg ez a politika Slobodan Milošević népvezéri egyeduralma alatt 1987-től 2000-ig. S most ismét a föltámadására vár. Úgy látszik, túl kies ez a hegyvidéki táj, a bérces Balkán, és túl szegényes ez a szüntelen eróziónak kitett termőtalaj, a balkáni politika talaja, hogy abban megteremhessen a nyugati demokráciája fája. Ami kinőhet belőle az csak egy csenevész fácska. Ezért lehetnek kopárak a balkáni hegyek.
A hatalmas délkelet-európai félsziget a beteljesületlen álmok világa. Itt a háború a tartós állapot és a béke a sietve távozó átmenet; itt a fegyverzajos időkben az élet minden világos nappal halállal lakik jól, és a halál minden rettegéssel teli sötét éjjel elmúltával az új létezés reményét szüli, de csak a következő éjjelig tartót; itt a valóság álomba fordul minden naplementével és a rémálmok hajnalhasadtával valóságként folytatódnak. Ez a föld a mítoszok és a mesék világa. Mítosz már maga a hely, a Balkán is, a barbárság szülőhelyének a mitikus földje, aminek ködös, fojtogató levegőjét a nyugati kultúra és civilizáció fénye sohasem volt képes teljességgel átvilágítani.
Mítoszokban élnek az itt élő népek is. A szerb nemzettudat például Koszovó, a „szerb Jeruzsálem” mítoszából táplálkozik, mint valamiféle őserővel bíró, a legbensőbb tereket belakó szellemi televényből.
Sokfelé ágazhatnak a központi mítoszból kinövő nemzeti történelem életfájának az ágai. Nőhetnek az ágak jobb felé, a „mennyei nép” képzete felé, nőhetnek balra, a balkáni politika talajában megtermő nyugati demokráciáról szőtt álmok irányában. De nőhetnek egyenest fölfelé a földet az éggel összekötő, a mítoszokban világtengelynek nevezett merőleges elképzelt vonalán is.
Az egyenes út mindig fölfelé vezet. A fa attól lesz fává, hogy középső ága egyenes irányban növekedve fölfelé az ég felé tör. Kétségtelen, hogy a balra és a jobbra növő ágak nélkül sem fa a fa.
A kilencvenes években jobb irányt vett a szerb történelem Koszovó-mítoszból kisarjadó fájának a növekedése, október 5-e után bal irányt indultak nőni az ágai. Most ismét a jobboldali ágak készülődnek erősödni, de ezelőtt még a baloldaliak összeölelkeztek a jobboldaliakkal igazi kaotikus látványt hagyva maguk után, hogy senki sem tudhassa, merre van a jobb és merre a bal. Hát már ezért is, végső ideje volna a középső ágra hagyatkozva valamicskét fölfelé is nőni! Ez az egyetlen módja, hogy vele együtt a bal és a jobb felé irányuló ágak is magasabbra kerüljenek, az éghez egy kicsit közelebb.
Hol található ez a mindig fölfelé vezető egyenes út? Nincs lefoglalt helye a világban és kijelölt politikai, szellemi irányzata. Ez egy olyan egyedi, személyre szabott út, amit mindenkinek magába nézve kell megtalálnia. Az egészen biztos, hogy nem az elvek önző érdekek miatti elvetésének a széles útján járva kell kutatni utána. A középső ág mindig az eszmei és anyagias tartalmak találkozáspontján növekszik egyenes úton fölfelé. Ott van, ahol a lelkiismeret szemtől szemben áll a cselekedettel.
