A gyalázatos Mohamed-film zárójelenete a Próféta tűzlángokkal körbevett vércsatakos arcát mutatja. Egyértelmű utalás ez a muzulmánokról nyugaton élő negatív sztereotípiára, amely vallási fanatikusokként és született terroristákként látja őket. Magukra, nyugatiakra, magától értetődően mint a demokrácia és a tolerancia élő szobraira gondolnak ugyanazok, akik ezt az elfogadhatatlan előítélet hangoztatják.
Az iszlám országok lakosainak jelentős részében egészen más kép él a nyugatiakról, amely nemcsak a legújabb történelmi események, Irak és Afganisztán nyugati megszállása miatt erősödhetett meg bennük. Lehet, hogy nem a tolerancia, hanem az agresszió, s lehet, hogy nem a demokrácia elvszerű védelme, hanem a kőolajhoz fűződő gazdasági érdekek gátlástalan érvényesítése jut az eszükbe az Amerikából és Európából érkezett járőröző fegyvereseket látva. A történelmi ellenségesség kora, a keresztesháborúk időszaka is fölidéződhet bennük. A fundamentalista iszlám propagandagépezete nem véletlenül nevezi a muzulmán országokban tartózkodó nyugati katonákat a jelenkor modern kereszteseinek. Sötét emlékeket ébreszt ez az idők visszatértére utaló összehasonlítás.
Jeruzsálem 1099-es, keresztények általi elfoglalásakor véres áldozattal ünnepeltek a győztesek. A szemtanú Foucher de Chartres Jeruzsálemi história című műve így ír a világraszóló eseményről: „Ha ott lettetek volna, bokáig vérben gázoltatok volna, mint mi. Mit is beszélek erről annyit? Egyikük sem mentette meg életét, de még a nőknek és a gyermekeknek sem kegyelmeztek…”
Hasonlóan szörnyű eseményekről számolnak be az újkori krónikák is, amelyeket az indiánok ellen követtek el az európai hódítók a XVI. században. A történészek persze jól tudják, hogy ezekben az első gyarmatosítókról szóló, borzongató beszámolókban ott működött már az akkor is létező hadi propaganda olajozott gépezete, az angoloknak ugyanis az volt az érdekük, hogy befeketítsék akkori ellenségeiket, a spanyolokat. A történészek azt is földerítették, hogy a Jeruzsálem elfoglalásáról író korabeli arab források meglepő módon nem számolnak be a lakosság teljes kiirtásáról. Mintha a kor keresztény történetírói kérkedtek volna az öldöklés mértékével.
Az enyhítő bizonyítékok ellenére sem lehet azonban vitás, hogy az európai hódítók a keresztény hit igazságát tűzzel-vassal terjesztve leginkább arra az erőszakmentességet hirdető evangéliumi hitre hoztak szégyent, amelynek a nevében a gaztetteiket elkövették. Ugyanez az ellentmondás teszi hiteltelenné a törekvést, ha a demokráciát fegyverrel próbálják elterjeszteni, hiszen annak az egyik legfontosabb alapértéke – a lelke – a tolerancia.
A demokrácia lelke furcsamód egy olyan tartalom, ami vérből és erőszakból fogant, és amit a megpihenni vágyó gyűlölet hívott életre az újkorban. A vallásháborúk időszakában a szüntelen háborúskodásba belefáradt, egymás legyűrésére képtelen ellenfelek úgy határoztak, hogy békét kötnek és ideiglenesen elismerik a másik vallás létezésének a jogát országukban.
A józanság szavára hallgató, bizonyára nem véglegesnek szánt döntés végül tartós demokratikus alapértékké szilárdult, először Európa nyugati felébe, majd a kontinens középső és keleti régióiba is fokozatosan behatolt. Közép-Európa eltérő társadalmi viszonyaival magyarázható, hogy a toleranciaelv kiindulópontjának számító legelső politikai megegyezések, a vallásbékét szavatoló türelmi rendeletek előbb születtek meg Németországban, Lengyelországban és Erdélyben, mint az újkori fejlődés fősodrába tartozó országokban, Angliában, Németalföldön vagy Franciaországban.
A tordai országgyűlés 1568-ban, Európában elsőként, a vallásszabadság elemeit magába foglaló határozatot hozott. A türelmi rendelet természetesen csak az Erdélyben honos négy keresztény felekezetre vonatkozott. A muzulmán hitről akkoriban egészen más vonatkozásban beszéltek. Abban az időben a török fegyverek erejére hagyatkozva még az iszlám volt a Balkán irányából előretörő hódító civilizációs közeg, és a keresztény Európa volt a kétségbeesetten védekező fél az idegen életvitelt és a vallásuk felsőbbségét rájuk kényszerítő muzulmán hódítókkal szemben.
Változnak az idők.
