Igazi balkáni cirkusszá fajult az újvidéki városvezetés újjászabásáért folytatott harc. Az egyik oldalon a fölsőbb hatalomhoz való hozzásimulásról, valamiféle harmonizálásról beszélnek, mintha csak egy hangszert kellene újrahangolni, a másik oldalon a koalíciós partnereik árulásáról zengedeznek és a választói akarat semmibe vételéről. Természetesen ellenlábasaik is a voksukat leadók akaratára hivatkoznak.
Éppen csak magát a szavazópolgárt felejtették el megkérdezni – aki úgy csöppent bele ebbe a zavaros történetbe, mint Pilátus a credóba –, hogy neki mi véleménye erről az egész hatalomváltási színjátékról, ami tragédiának túlságosan komikus, komédiának viszont túlontúl tragikus.
De miért is kérdezték volna? Errefelé a választói akarat egyetlen napra szól, utána elveszik az értelmezések útvesztőjében. Minden egyes politikus úgy magyarázza a négyévenként egyszer a választópolgároknak ajándékozott nap elmúltával, ahogyan neki megfelel, hiszen a másnap már az övék, s négy éven át, hacsak addig az ellenzék ki nem harcolja az előrehozott választást, senki sem veheti el tőlük a polgárok nappalai és éjjelei fölötti őrködés, irányítás jogát.
Amikor a szocialisták még a demokratákkal képzelték el a boldog jövőt, akkor még úgy szólt az a hangszerelt politikai szólam, ahogyan szólt, most, hogy a haladókkal léptek örök frigyre, már így, ahogy ma is szól. (Mégiscsak köze lehet ennek a változásnak a hangszer újrahangolásához! Csak nehogy túlfeszítsék a húrt.)
Ennek kapcsán a balkáni politikai értelmezés és a háztető ama kakasra emlékeztető ékessége rokon vonásairól is elgondolkodhatnánk, hiszen csodálatos tulajdonságokkal rendelkezik ez a helyhez, időhöz, és – mindenekelőtt – a pillanatnyi pártérdekhez alkalmazkodó magyarázat: mindig szélirányba fordul, akárcsak a szélkakas. Sohasem vitorlázik ez a bárminemű kételyt eloszlató állásfoglalás a széllel szemben, miként a szép új világról szőtt álmaikhoz kötődők hajóznak képzeletük tengerén, az önpusztító szélmalomharc pedig, amit az elveikért vakon ragaszkodók vívnak nap mint nap, teljesen ismeretlen tapasztalat számára.
A demokratikus berendezkedésben a pártok vezetői tudvalévően nem valamiféle maguknak életet álmodó Szindbádok, de nem is álmokat élő Don Quijoték, s ez nem csak a politika, e velejéig pragmatikus világ balkáni változatára érvényes. Az itteni – széllel forduló – pártszerelmek viszont már tipikusan balkániak. Nem tudom, hogy Krúdy vagy Cervantes tolla hogyan birkózott volna meg a lefestésükkel; hogy miként írtak volna róla, úgy-e, ahogy a szerelemre vágyó Don Quijote látta meg a királynőt a kocsmároslányban, vagy úgy, ahogy a képzelet és az emlékezet vizein hajózó Szindbád szerette az asszonyok főztjét, s főztjükben az asszonyokat?
Itt is a szavazó van a politikusért, s nem a politikus a választópolgárért, és a szavazót itt sem önnön szép szeméért, ilyen vagy olyan voltáért – főképp nem a szegénységért vagy az igényeiért – szeretik, hanem a voksáért. Ezért az egyért. Egy balkáni pártnak és politikusnak olyan ínycsiklandó, nyálcsordító tud lenni ez a rá is leadható szavazat, akárcsak Szindbádnak az elébe tett, a szobát tömény fűszerillattal belengő, aranyló zsírfoltokat úsztató húsleves.
De Don Quijoténak a csúfság mögé rejtőzött szépséget, a kocsmalányi feslettség mögé bújó szűzi tisztaságot meglátó, szerelemre vágyó tekintete is sajátja a balkáni politikának. Csakis így történhetett meg, hogy az európai irányultságú, demokratikus erőt ismerték föl a szocialisták abban a pártban, amely a kilencvenes években – velük karöltve – nyomorba, elszigeteltségbe és véres háborúba sodorta az országot. Korábban ugyanezzel a rejtező gyönyörűséget megpillantó tekintettel ismerhették föl a demokraták is Európa felé vezető partnerüket a szocialistákban.
Ilyen a balkáni politika látszólag bonyolult, de a maga benső valójában roppant egyszerű, egyetlen akarattól, a hatalomvágytól irányított világa. Egy Cervantes vagy egy Krúdy tolla kellene ezen egyetlen törzsből kinövő, százkarú és ezerarcú szörnyeteg élethű leírásához.
