Az idén augusztus 27-én emlékezünk meg Bodnár Zsigmond halálának százötödik évfordulójáról. Ő írta ezeket a kivételes stilisztikai érzékről árulkodó sorokat:
„A nyolczvanas évek vége felé egy irodalmi testület egy pár előkelő tagjának jubilaeumát ünnepelte, a fényes banketten jó kedvvel folytak a szebbnél szebb felköszöntések, míg föl nem áll egy kitűnő publicista és államférfiú, a ki sivárnak jellemezte korát.
De rögtön felszólalt a testület egyik tekintélyes tagja és lelkes szavakkal utasította vissza a méltatlan vádat, dicső jelzőkkel illette korunkat, magasztalta az ország ragyogó sikereit a politika, a tudomány, a művészet, a nemzeti élet terén, lelkesedéssel szólott az irodalom és az anyagi élet bámulatos gazdagságáról. Természetesen neki adott igazat a díszes társaság. A siváran látó politikus pedig néhány év múlva önként vetett véget sivár életének.”
Az Erkölcsi kérdések című könyv bevezetőjében olvasható szövegrész nemcsak a pusztulásába lakodalmas menettel vonuló társadalom – a közösségi vakság – zseniálisan ábrázolt korrajza, a szerző e sorokba belefoglalta saját keserű élettapasztalatát is, a méltatlanul félreállított, sőt, lépten-nyomon kigúnyolt tudósember fájdalmát.
Kigúnyolásáért maga is hibáztatható. Bodnár Zsigmond prófétai hittel hirdette új tanát a történelmi hullámelméletről, s nevetség tárgyaként találni sem lehetne jobb alanyt annál, mint „aki izzó szenvedéllyel akarja rátuszkolni a maga igazát a sötét tudatlanságban lévő többi emberre”, gyűlölettel telve azon „buta realisták iránt, akik nem képesek az általa fölfedezett törvényt megérteni”. Ezekkel a szavakkal jellemezte őt Halasy-Nagy József, aki pesti egyetemistaként részt vett egy magántanári előadásán. A karikírozásra csábító emberi hiányosság mégsem igazolhatja a semmibe vételt, a maga korában sem, nem hogy száz év távlatában.
Az idén augusztus 27-én emlékezünk meg Bodnár Zsigmond halálának a százötödik évfordulójáról, már ha lesz, aki megemlékezik. Az utókor az ismeretlenség homályába száműzte a kiegyezés korának legeredetibb magyar gondolkodóját, aki történelmi cikluselméletével három évtizeddel megelőzte Oswald Spengler organikus történelemfilozófiáját. Spenglerről és főművéről, az első világháború után megjelent Nyugat alkonyáról minden filozófiatörténetben járatosabb magyar ember tud. Hányan hallottak a magyar elődről, Bodnár Zsigmondról és az 1892-ben kiadott Szellemi haladásunk törvénye című munkájáról? (Hozzátehetjük: az irodalomtudósok kivételével, mivelhogy Bodnár magyar irodalomtörténetet is írt.)
Miféle közösségi emlékezet és tudósi hozzáállás az, amely nem érez büszkeséget, hogy egy ilyen gondolkodót tudhat a nemzet soraiban? De ha már ilyen vagy olyan okból büszkeséget nem érezhet, mert nem érti és értékeli Spengler bölcseletét, s így Bodnárét sem képes, vagy puszta hagyománykövetésből, folytatva a semmibevétel és a kigúnyolás még a bölcselő életébe visszanyúló tradícióját, akkor legalább elismerné, hogy a világhírnévre szert tett Spenglernek volt egy magyar elődje is. Ki tenné meg ezt helyettünk, ha mi magyarok sem vagyunk hajlandók rá?
Az utókor még ezt az utóbbit is sajnálta megadni Bodnár Zsigmondnak, aki pedig fölöttébb büszke volt arra, hogy magyarként lehetett az első, aki törvényekbe foglaltan tudta ábrázolta a történelem hullámfolyamát, az idők árját, ahogyan ő nevezte, s azon belül minden szellemi megnyilatkozást, köztük a magyar irodalom történetét is.
Ezekkel a sorokkal zárta a Szellemi haladásunk törvénye című könyve előszavát: „Pedig én most is csak azt állítom, hogy fölfedezésemmel én emeltem tartós emléket a magyar hazának.”
A szavakból kiérződik, hogy kimondójuk az el nem ismertség lelket rágó keserűségét az önérzetes felsőbbségtudat törékeny vázával igyekszik leplezni. Azt is megérthetjük ebből a meghökkentő kijelentésből, hogy miért nem lehetett népszerű tudóskörökben, aki ilyen magát és munkáját éltető mondatokat írt le.
De mi van, ha igazat állított? A bölcseleti gondolatoknak gyakran évszázadokat kell várniuk a korra, amely érteni és értékelni képes őket.
Ezzel tisztában volt Bodnár Zsigmond is. Talán ez adott neki erőt, hogy a ledorongoló kritikák ellenére élete végéig kitartson igazába és műve értékébe vetett hite mellett.
