Jobban indult ez az olimpia, mint négy évvel ezelőtt Pekingben, ahol két pokoli hetet kellett várni az első magyar aranyig. Utána jött még kettő, összesen tehát három, ami nagy csalódás volt, hiszen az elkényeztetett magyar szurkoló hét–tíz olimpiai aranyhoz „szokott”. Rögtön meg is jelentek a hangok, amelyek temetni kezdték a magyar sportot.
Magyarországon, ha a nyári olimpiáról van szó, úgyszólván csak az arany számít ünnepelni való eredménynek. Hasonló a helyzet a sikersportágnak számító szerb labdajátékok esetében is, csupán az első helyezetteknek jár a fergeteges Köztársaság téri ünneplés Belgrádban. A másodiknak, azaz az ezüstérmesnek senki sem bocsátja meg, hogy elveszítette a döntőt.
Ebben az ókori görögökre emlékeztetünk, az olümpiai játékokon, a mai olimpiák névadó eseményén, kizárólag az elsőt illette babérkoszorú és megbecsülés, a veszteseknek megvetés és szégyen volt az osztályrészük. A római időkben az indulók már így fohászkodtak védelmező isteneikhez: vagy győzelmi babér, vagy halál!
Ezt szó szerint érthették, a szabályzat ugyan tiltotta, hogy a másik versenyző életére törjenek, mégis előfordultak halálesetek. Ha hinni lehet a följegyzéseknek, egyszer egy halottat is babérkoszorúval illettek. A kétszeres győztes pankrátor, a phigaleiai Arrikhion i. e. 564-ben, az 54. olümpiai játékokon harmadszor is „ringbe” szállt, de ellenfele hátulról olyan bivalyerős szorításba fogta, hogy sehogyan sem tudott szabadulni, ám valahogyan sikerült megmarkolnia annak a bokáját, amelyet a halállal küzdő végső erőfeszítésében eltört. Ellenfele erre föladta, nem sokkal utána Arrikhion is kiszenvedett. A bírák őt kiáltották ki győztesnek.
Az eposzi súlyú történet tragikomikus párjáról is maradt fenn írásos emlék. Ez Nero császár nevéhez fűződik, aki Hellászban tett körútja során ellátogatott az olümpiai játékokra, ahol két versenyszámban is megmérette magát, s – mi sem természetesebb egy isteni uralkodótól! – mindkettőben győzedelmeskedett. Az egyik a költészeti vetélkedés volt, ami az olümpiai játékoknak sohasem volt versenyszáma, de a császárral kivételt tettek, aki – a hathatós érv, az államkincstárból folyósított pénz hatására – meg is nyerte azt, sőt, a fogathajtó versenyt is, annak ellenére, hogy kiesett a fogatból, s úgy kellet visszasegíteni őt. Egyedül indult ugyanis a versenyen, ami egyébként nem volt példa nélküli az olümpiai játékok történetében, mint ahogy a bírák megvesztegetése és a legjobbak „átigazolása” sem más poliszokhoz.
Az ember már akkor is ember volt. A győztest abban az időben is istenítették – jobban, mint most –, és a felejtéshez menekülve a vereség nyomasztó emlékétől abban az időben is igyekeztek mihamarabb megszabadulni. A városa „színeiben” versenyző kudarcában már az ókori „szurkoló” is saját maga és közössége kudarcát élte meg. A győztesnek viszont – akivel azonosulni lehetett – babérkoszorú, szobor, általános megbecsülés járt, egyes városokban ezenfelül hatalmas pénzjutalom és életjáradék párosult ehhez. Már akkor is.
A csak a győztes számít ókori versengési alapelvét megmagyarázza a vetélkedés, az agon vallási jellege. Az olümpiai játékok Zeusz isten tiszteletére rendezett kultikus esemény volt. A győztesben az istenek kegyeltjét ismerték föl, hiszen az ókori felfogás szerint a nyertes az olümposzi églakók pártfogoltja kell legyen, aki győzelmével egész közösségére kiterjeszti az isteni jóindulatot. Az ókori ember látásmódjában az egyén és közösség elválaszthatatlan egységben fonódnak össze, egyetlen ember hőstette egész családjára, frátriájára, poliszára szerencsét hozhat, bűne pedig minden hozzá tartozóra átkot vonz. Parisz vétke miatt egész Trójának pusztulnia kellett.
Ebből kiindulva megérthetjük az ókori görögöket, miért csak az első helyezetteket részesítették megkülönböztető tiszteletben, de értjük-e magunkat is elfogult szurkolóként, amikor így viselkedünk?
Az ókoriak pogány szelleme ilyen élénken élne a ma emberében? Az isteneknek még mindig nem jött el az alkonya?
