A világgazdaság szerteágazó útjai az utóbbi időben átrendeződtek, s mind egyfelé vezetnek: a válság felé. Ez a rossz emlékeket ébresztő szó lett a végpontjává minden közgazdasági elemzésnek, hovatovább ma már a kiindulópontja is ez minden mondatnak, amely gazdaságunk világállapotáról elhangzik a bankárok és a tőzsdeguruk, a pénzforgatás és a meggazdagodás eme szakosodott nagymesterei száján. Tegnap még a lendületes fejlődésről zengedeztek a szirénénekek, és (szó)virágzott az a sokszínű, New Yorkot Sanghajjal, Londont Hongkonggal egybefogó hatalmas mező, amit világgazdaságnak neveznek, de ma már baljós viharfellegek sötétítik a gazda(g)ság világának az egét. A végzet közgazdászoknak nevezett prófétái apokaliptikus vízióikkal már temetik is a temetni valót.
Micsoda fordulat! Vagy csak a média színeváltozása? Akármi is, az vitathatatlan, hogy a válság témáját négy évvel ezelőtt a szájára vette a közbeszéd, ez a nehezen körülírható valami. A köz(össég) ezen – beszédközök, azaz szünetek nélküli és – lényeg melletti elbeszélésében a kikiáltók és a szerepet játszók személye jól ismert, a súgók már nem, vagy csak nagy ritkán.
A köz azonban – rá sem hederítve ezekre az összeesküvés-elméleteknek kikiáltott állításokra – csak mondja a magáét, s mivel most a válság a központi témája, gondolatban már temeti is világát, vele együtt mindazt, amiről eddig naivul azt hitte, elszakíthatatlan tőle: a jóléti államot, az esztelennek kikiáltott kormányzati adakozást, a fenntarthatatlanként kárhoztatott nyugdíjrendszert. Ezt szajkózzák ma a közbeszédet irányítók. Az egyszeri polgárok pedig csak a fejüket kapkodják semmit sem értve ebből az egészből, de a kórushoz csatlakozva idővel észrevétlenül ők maguk is temetni kezdenek, a boldog jövőről szőtt álmaikat fektetik csendes sírba, álmaikkal együtt a jelzáloggal terhelt házat, a tengerparti nyaralást, a teli bukszát és a családi nyugalmat. Olyanok is akadnak, akik a közelgő válság hírére örömtől ujjongva kapják kezükbe az ásót és a kapát, kiegyenesítik a kaszát, zászlajukra tűzik a sarlót és a kalapácsot, s dalolva indulnak el, hogy a történelem végére járva mindörökre eltemessék a múltat. E lánglelkűek a kapitalizmust és vadhajtásait helyeznék örök nyugalomba a nagy és halhatatlan eszmék feltámadásáról szőtt estidőbeli szendergéseikben, és nem is álmodozók ők, hiszen a válságok köztudottan forrongásokat és forradalmakat gerjeszthetnek, baloldaliakat és jobboldaliakat, vöröseket és barnákat.
Ki ne tudná, hogy a revolúciók, ezek a híveik által társadalmi evolúciós ugrásoknak bemutatott véres változások, a válságok szülöttjei. De minek a gyermekei a válságok? Ők a kapitalizmus csemetéi. És mi a kapitalizmus? Az a rendszer, amiben attól fogva élünk, amióta a pénz uralja a világot.
Egy rendszer és egy vallás. Rendszer, mert behálózza az egész életünket, vallás, mert hinni kell benne, hiszen csak addig maradhat fenn, amíg él a hitünk benne és abban, ami élteti: a pénz bálványában.
Rendszerként sokarcú, s akárcsak a politikai berendezkedéseknek, neki is megvan a maga timokratikus, oligarchikus, demokratikus és türannikus korszaka. Platón szerint e négy államforma a fölsorolt sorrendben váltja egymást, egyikük a másikból törvényszerűen fejlődik ki. Lehet benne valami. Az újkori kapitalizmus kezdetben valóban timokratikus, vagyonuralmi rendszer volt. A polgári forradalmak után oligarchikus, nagytőkés rendszerré alakult át. A huszadik században demokratikus, népuralmi formát öltött. (Ennek két formája is létezett: Nyugaton a jóléti állam kapitalizmusa, Keleten – Tamás Gáspár Miklós kifejezésével – a szocializmus államkapitalizmusa.) A jelek arra mutatnak, hogy a szocializmus világméretű bukása után, a jóléti állam leépítésének a korszakában most lépünk át a kapitalizmus türannikus formájába, amelyben néhány elképesztően gazdag bankár kezében összpontosulhat az egész társadalom fölötti uralom.
A világválság ennek a jele és eszköze: jele, mert a gyökeres átalakulások össztársadalmi krízissel járnak, és eszköze, mert a válság lehetőség a viszonyok átrendezésére, melynek során minden útirányt egyetlen, türannikus cél felé fordíthatnak.
Összeesküvés-elmélet – mondják ők erre.
