A kérdés az, hogy elválasztható-e egymástól az alkotó és műve; hogy szétválasztható-e az íróember erkölcsi dilemmákat fölvető (politikai) életútjának a megítélése írói életműve értékelésétől.
Ennek kapcsán az is kérdésként vetődik föl, hogy mi könyvfogyasztók, szellemünket szellemmel táplálók, olyan emberek, akik nemcsak kenyérrel élnek, hanem minden igével, főnévvel és jelzővel, amit a szerzők műveikben leírnak, miért is járunk író-olvasó találkozókra? Azért, hogy elverjük az időt? Netalán azért, hogy betöltsük önmagunkkal – műélvezői mivoltunk hitével – az ólomsúllyal vánszorgó másodperceket? Vagy abból az indítékból járunk író-olvasó találkozókra, hogy bizonyítékát adhassuk a lelkünk kifinomultságát és a szellemünk erejét bizonyító tűrőképességünknek: annak, hogy mi azok közül valók vagyunk, akik érdeklődést színlelve, okos tekintettel, a székhez mintegy odaszögezve, merev nyakkal és egyenes derékkal képesek végigülni az egy-két órás szeánszot? Akárcsak egy kultúrajógi, merthogy igazi jógateljesítmény ez, fölér egy zen-meditációval!
Az indiai zen mester, Bódhidharma, kilenc évig meditált a falnak fordulva egy barlangban, nyitott szemmel, ahogy a zen oktatja, egy nap azonban olyan fáradtság öntötte el, hogy egy röpke pillanatra le kellett hunynia a szemét. Hogy ez többé ne történhessen meg, habozás nélkül levágta a szemhéját, és a földre dobta, amiből kisarjadt a világ első teacserjéje. A révületben eltöltött kilenc év során a buddhista szentember lábai leváltak a testétől, emiatt ábrázolják őt ma is amolyan keleti kelfeljancsiként, a célját azonban sikerült elérnie, eltökéltségét látván beengedték a kolostorba.
Az író-olvasó találkozóra járónak nem kell ekkora áldozatot hoznia, Bódhidharma a megvilágosodást és a világból kivezető ösvényt kereste, a kultúrember csak a világosságot és a világ – az író szemén át való – megismerésének az útját. Azt sem történhet meg vele, ami a legendák szerint a zen szerzetesközösségbe vágyakozó jelölttel: hogy becsukják előtte a megszabadulás másvilágába vezető kolostorkaput, és nem engedik be, amíg be nem bizonyítja bármire kész elszántságát. A homo culturicus előtt mindig nyitott a kultúra szentélyének, a könyvtárnak az ajtaja – türelmetlenül várják, hogy menjen, hiszen ezeken a rendezvényeken ma már alig vannak látogatók, néha szinte már több az író, mint az olvasó. (Ez a „modern irodalom” egyik legfőbb ismertetőjegye.) Az ő bármire kész elszántságát nem a könyvtárba való belépés bizonyítja, hanem az, hogy képes végigülni azt az egy-két órát.
A homo culturicus a szerző fölolvasását hallgatva nem izeg-mozog, és csukott szájjal is tud ásítani. Melyik állat képes még erre rajta kívül? Kultúremberi mivoltának ez az egyik csalhatatlan jele. De nemcsak ehhez ért, hanem a művelt társalgáshoz is. Sokan bizonyára emiatt, a csevegés és a barátkozás kedvéért járnak író-olvasó találkozókra.
Ezzel mintha csúfot űznének a rendezvény elnevezéséből. Az volna az igazi csúfság, ha ilyen vagy olyan megfontolásból senki sem menne el, és az ünnepelt szerzőnek az üres székeknek kellene fölolvasnia.
Az író-olvasó találkozó elnevezés már azért is helyénvaló, mert az is kétségtelenül igaz, hogy – eltitkolt motivációinkon túl – azért járunk ezekre a rendezvényekre, hogy élőben lássuk és halljuk a szerzőt.
Kíváncsiak vagyunk rá, hallani, látni akarjuk őt, a homo culturicus ugyanis szíve mélyén sohasem hitt abban, hogy elválasztható egymástól az alkotó és műve, s így abban sem, hogy szétválasztható az íróember erkölcsi dilemmákat fölvető életútjának a megítélése írói életműve értékelésétől. Ha az eszével el is ismeri a szétválasztás szükségességének az elméleti igazságát, az érzései attól még mást sugallnak. A szívére hallgatva és eredendő kultúremberi kíváncsiságát kielégítendő ezért megy el az író-olvasó találkozóra, ahol a szerzőt a szemével látva és a fülével hallva próbál rálelni arra az értelmezési kulcsra, ami elvezetheti őt a mű teljesebb megértése felé.
