Nyírő Józsefet újratemethették volna pünkösdvasárnap, azon a napon, amikor a székelyek és a magyarok a csíksomlyói búcsút tartják, mégsem temették, mert közbeszólt a hatalom. Így válhatott a magyarországi parlamenti képviselőként a nyilas kormány mellett végsőkig kitartó székely író újratemetése önnön, fordulatokkal teli életútja tükrévé és jelképévé, hiszen életútjának és életművének a megítélése is ugyanilyen: az is egy lezáratlan történet.
A lezáratlan történetek mindig magunkhoz vezetnek, bennünk van ugyanis befejezésük kulcsa, mint ahogy bennünk van az a zár is, ami útját állja a lezárásnak. Először is ezt a falként tornyosuló, fájdalmakból és emberi csalódásokból megépült benső gátat kell eltávolítani, hogy a végére járhassunk annak, amiről rossz tapasztalataink folytán már-már azt hisszük csak kezdete van, vége soha.
Nem egy bűvészmutatvány ez. Ez „csak” egy fájó emlékekkel teli lezáratlan emberi történet. Egy tipikus közép-európai történet.
Először is (ki)nyitni kell (magunkat), csak ezt követően zárhatjuk le a történetet. Sajnos, mi rendszerint fordítva cselekszünk: első reakciónk a félelemteli bezárulás. Ezt követően a történet lezárására már semmi esélyünk.
Erről szólnak a mi közép-európai történeteinket körülíró közép-európai el-beszéléseink, mert amikor ezt az utat választjuk, akkor már nem párbeszédet folytatunk egymással, hanem el-beszélünk egymás mellett meg sem hallva azt, amit a másik fél mond. Tipikus emberi hozzáállás ez is, még elítélni sem igazán lehet miatta magunkat. Az érzelmek, az indulatok szívzörejei rendszerint elnyomják bennünk az értelemnek csak nyugodt lélekkel meghallható halk szavát. Így működik az ember.
Hűvös ész és nyugodt lélek, ez kellene ahhoz, hogy lezárjuk lezáratlan történeteinket, amiből itt Közép-Európában, ahol a 20. században két embertelen, véres diktatúra is otthagyta kitörölhetetlen nyomát, megszámlálhatatlanul sok van. Egyikük Nyírő Józsefé, ami a szocialista időszak – a történetet lezáratlanul hagyó – hosszú elhallgatása után most az újratemetés és a nemzeti tantervbe való bekerülés ürügyén vált beszédtémává ismét – tegyük hozzá: a politika hathatós közreműködésével. A héten az a hír melegítette föl újra a témát, hogy Kövér Lászlót, a magyar házelnököt nyilvános úton értesítette izraeli kollégája, Reuven Rivlin, a Knesszet elnöke, hogy visszavonják meghívását a magyar zsidókat mentő Raul Wallenberg svéd diplomata születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett izraeli ünnepségen, mivel részt vett a májusi Nyírő-megemlékezésen.
A székely író nevéhez kötött történet azonban – elvégre Közép-Európában élünk – nem magáról a történetről, sőt, valójában nem is Nyírő Józsefről és életművéről szól. Itt az el-beszélés, a párbeszédre való képtelenség áll a középpontban, amihez olyan utolérhetetlenül jól értünk Európának ebben az ellentétekkel terhelt és dühödt szembenállásokkal szétszaggatott részében. Ráadásul ebben az esetben a politika is beférkőzött a középpontba.
A Nyírő József nevéhez kötődő tipikus közép-európai történetre kezdettől fogva rátelepedett a politika. A szocialista időkben azzal, hogy elhallgatták őt, mintha soha nem is élt és alkotott volna. Most pedig azzal, hogy mint rágcsálni való vitatéma a legalább már tíz éve csendes polgárháborút folytató két politikai ellentábor marakodásának az áldozatává vált.
Ebben a légkörben a párbeszéd kialakulására esély sincs, nélküle pedig ennek a Nyírő József nevéhez kötődő tipikus közép-európai történetnek a lezárására sincs lehetőség. A párbeszédet a vitatkozó feleknek azzal kellene kezdeniük, hogy különválasztják a politikai életút megítélését az írói életmű értékelésétől. Enélkül a különválasztás nélkül az érzelmekkel és indulatokkal teli szívzörejek biztosan elnyomják a józanság szavát, amit pedig önös pártérdekből a politikusok örömmel lovagolnak majd meg, ők ugyanis szakmájukból kifolyólag jól tudják, az embereket az érzelmek és az indulatok felkorbácsolásával a legkönnyebb mozgósítani.
