Az évek múltával az ember összetöpörödik, bőre elveszíti feszességét, s ráncokba rendeződő barázdák rajzolnak élettérképet az arcára. Az elmúlás a házat sem kíméli, a gerendák meghajolnak a mind foghíjasabb tetőzet idősúlya alatt, a falak megrepedeznek, kidőlnek, végül – lakójával együtt – az egész épület, az ember e természetből kiragadott és magával belakott otthona is összeroskad.
Ez a rend, amióta a gondolkodó lény az eszét járatja a világ kifürkészhetetlen titkain. Az idő hatalma leküzdhetetlen, ősi tapasztalat ez, de leküzdhetetlen a velünk született emberi vágy is a múlhatatlan iránt. Innen nézve nem több ez a vágynál, az eszménél, a hitnél: a testnek akarás és erőfeszítés, a szellemnek szárnyaló gondolat és mélybe néző bölcselet, a léleknek hit és vallás.
Csakhogy az ember nem elégedhet meg az eszmével vagy a másvilági beteljesülés reményével. Az Isten nem efféle, semmivel is jóllakni képes anyagból gyúrta őt össze. Azért lett anyagból megalkotva, hogy érzékelhessen, de mivel közismerten telhetetlen, ő nemcsak a kézzelfoghatót, hanem az érzékelhetetlent is érezni és érzékelni szeretné.
Így van az ember az örökléttel is, emiatt nem elégedhet meg a múlhatatlant lefestő üres mondatokkal. Ellenállhatatlan késztetés hajtja, hogy kézzelfoghatóvá tegye a megfoghatatlant, hogy áthozza a világba az azon túlit. Erre pedig egyedül a művészet útján nyílhat esélye.
E vágytól hajtva születhettek meg az istenbálványokat ábrázoló műalkotások. Az idő azonban gyorsan túlhaladta ezeket a halhatatlan lényekről készült szobrokat és a hozzájuk kapcsolódó hitet, ezt hirdették legalábbis az istentagadás korában, s akik fennhangon így szónokoltak, azok a letűntnek mondott istenek helyett magukat tették meg istenekké, a köztereket pedig emberbálványok szobraival ékesítették.
A szobrászat azonban nemcsak az örök világi jelenlétének, az ember alakú istenbálványokban vagy az istenített emberbálványoknak a művészi ábrázolása lehet, a szobor ennek az ellentétpárját, a mulandó múlhatatlanságát is kifejezni képes. Ennek voltak nagymesterei a görögök és a rómaiak, az előbbiek az emberi szépség és nagyszerűség – az eszményi –, az utóbbiak az emberiben rejlő egyedi és megismételhetetlen – a személy, azaz az én-való – kifejezésében voltak utolérhetetlenek.
A szobor időtálló anyagból készül, ugyanis a mulandó múlhatatlanságának, illetve az örök jelenvalóságának a kifejezése a feladata. A megállított idő tükreként a kivésett alkotás kőbe, bronzba, fába foglalt átvezető középpont a múlékony és az örök között. A szobrok közismert térfoglalók, mindig a tér középpontjában állítják föl azokat.
Lehetetlen próbálkozás a szobrokat szavakkal leírni, ez ugyanis Platónból kiindulva csak az utánzás utánzásának az utánzása volna. A műalkotást látni kell. Ahhoz, hogy véleményt alkothassanak az írást lezáró kérdésről, látniuk kellene azt a szobrot is, amiről – megérintve – írni szerettem volna, de még időben lemondtam erről a hiábavalóságról.
Újvidék központjában, a báni palota és a Žarko Zrenjanin utca közötti tér említett utcára néző részében található. Slobodan Bodulić alkotása Vasa Stajićnak, a „szerb Szókratésznek”, „Vajdaság apostolának” állít emléket.
A fél éve álló bronzszobor egy örökzöldek között elrejtőző, diszkrét térfoglaló, hónapokon át magam is úgy jártam el nap mint nap mellette, hogy nem is tudatosítottam a jelenlétét. Nem szegezi magához a tekintetet, mert annak ellenére, hogy három méter magas, semmi – a szobrokra jellemző – fenségesség nincs benne. Egy kalapos, szemüveges, kezében iratot tartó átlagembert ábrázol. Innen fakad a kérdés, egyértelmű ugyanis, hogy a szobrász nem egy istenített emberbálványt szeretett volna elénk tárni, hanem a „Vajdaság apostolában” ábrázolt tipikus vajdasági emberben rejlő egyedit és megismételhetetlent.
Ez volna ő, a vajdasági ember: egy ilyen a jelenlétével senkit megsérteni nem kívánó, tapintatos térfoglaló? Miféle mulandóban rejlő múlhatatlanság ez a közönséges, kisemberre jellemző megjelenés?
