Elegük van az embereknek a politikai képmutatás nyelvén reformintézkedéseknek elnevezett megszorításokból, a folyamatosan ismétlődő üres ígérgetésekből, hogy már csak ezt a takarékossági intézkedést kell elviselniük, miután szebb lesz, jobb lesz minden, s holnap itt a Kánaán.
Elegük van abból, hogy a 2008-as világgazdasági válság óta megdönthetetlen dogmaként, egyetlen lehetséges megoldásként hirdetett állami nadrágszíj-politika miatt folyamatosan a munkahelyük elvesztése miatt kell tartaniuk, adóterheik növekedésével és soványodó pénztárcájuk keserű valójával kell szembesülniük, miközben nap mint nap azt hallgathatják az országvezetőik szavát híven közvetítő médiából, hogy az utóbbi időben túlságosan sokat költekeztek, felelőtlenül elherdálták az állam pénzét, emiatt kényszerültek ők – vérző szívvel ugyan, de felelősségük teljes tudatában – a megszorítások életbe léptetésére.
Kik herdáltak? Ők vagy azok, akikre a választások eredményeképp a kezükbe kapták az államkassza kulcsát? Kik voltak a felelőtlenek? Ők vagy azok, akik a pillanatnyi pártérdeket (és az egyéni hasznot) szem előtt tartó politikai döntéseikkel felborították az államháztartási egyensúlyt, és nyakig eladósították a rájuk bízott országot?
Húzzátok még egy kicsit összébb a nadrágszíjat, kedves polgártársaink, üzenik most ugyanők, mint ilyenkor mindig. Érdekes mód, magukról, a saját felelősségükről és a megszorításokhoz való hozzájárulásukról, elfeledkeznek szót ejteni. Mint ilyenkor mindig.
Csakhogy az aggódva szeretett állampolgárok többségének már nagyon feszes az a sokat emlegetett nadrágszíj, és sehogyan sem akaródzik nekik még tovább szorítani rajta. Ezek a vezetőik részéről olyannyira imádott polgártársak pedig – minő szerencsétlenség ez egyeseknek! – választópolgárok is, akik ha máskor nem, de legalább négyévenként maguk is véleményt mondhatnak országvezetőik intézkedéseiről, többek között a megszorításokról is.
Nem is mulasztották ezt megtenni most vasárnap, az úgynevezett szupervasárnapon, amelyen hat választást tartottak Európában. Ezek közül a euróövezet jövőjére, és azon keresztül az egész kontinensre nézve kettő volt sorsdöntő jelentőségű: a franciaországi és a görögországi. A többség mindkét euróövezeti államban arra a politikai opcióra szavazott, amely a kampányát a megszorítások elutasítására építette fel.
Valami mellett vagy valami ellen szavaztak? Mindig fölvethető ez a kérdés, a lényegen azonban semmit sem változtat, az ellenszavazat ugyanarról szólt, mint a mellette leadott voks: a nadrágszíj-politika elutasításáról.
Az új francia államfő, Francois Hollande a közfogyasztás fokozatos növelését, a gazdagok számára 75 százalékos adókulcsot, a bankok megadóztatását, a nyugdíjkorhatár csökkentését, a megszorítóintézkedésekről szóló döntések átértékelését ígérte. Nem puszta politikai populizmusról van szó. Hollande tudvalévően azok közé tartozik, aki olvasta Paul Krugmant. Krugman az Angela Merkel német kancellár nevével fémjelzett európai nadrágszíj-politika leghevesebb ellenzőjének számít a nemzetközi tekintélynek örvendő közgazdászok között. Szerinte a megszorításokra épülő politika biztos recesszióhoz, nem pedig a válság megoldásához vezet. A megoldást a gazdasági növekedés jelentené.
Az adósságválság kezelése céljából létrejött kényszerszerelem, amely egymás mellé állította a német kancellárt és a francia államfőt, felbomlani látszik. A jelek szerint Merkozyből nem lesz Merkollande. Hollande legalábbis ezt ígéri, bár Franciaország és a francia gazdaság helyzete miatt – mondják erre a londoni gazdasági elemzők – előbb-utóbb kompromisszumra kényszerül a most megválasztott francia elnök.
Addig azonban, míg létre nem jön az új francia–német megállapodás a válságkezelés fő irányvonaláról, marad a befektetői bizonytalanság, a gazdasági feszültség, s a tőzsdei libikóka valószínűleg ismét működni kezd, amint annak tanúi is lehettünk hétfőn Hollande megszorításokat elutasító kijelentéseit követően, tegnap pedig a Görögországból érkező hírek nyomán.
Az országvezetők részéről – a választási kampányok időszakában – olyannyira szeretett választópolgárok pedig ismét rádöbbenhetnek a keserű tényre, hogy szavazhatnak ők ahogy akarnak, a megszorítások ellen vagy mellett, egyre megy: így is, úgy is ők húzzák a rövidebbet.
