A szent legfőbb ismertetőjegye a vallástudomány szerint, hogy (Az) világosan jelzett határvonalakkal elkülönül, mintegy kilép a világból, a mindennapiságból, létezése a térben és időben a világon túli világi jelenvalósága. Középpontjában az oltárral ilyen a templom mint a világból kiszakított, az imádásra és az isteni jelenlét számára elkülönített szent tér, ilyen a fölszentelt ember, a pap és a szerzetes, mint az átlagemberek közül, a közösségből kivált, életét istennek fölajánló személy, s ilyen volt egykor az ünnep is.
Az ünnep az időből, a mindennapok világából kiragadott szentidő, s tudni kell, eredetileg csak vallási ünnepek léteztek. Hogyan is illeszkedhetne a szentidőhöz a világias időtöltés? A világi, állami ünnepeknek mindössze egy-két évszázados hagyománya van, ezzel együtt annak is, hogy az állami ünnepeknek vallási jelleget kölcsönözzenek. Mélyebb gyökerekkel kapaszkodik közösségi életünkbe ennek az ellentéte, a vallási ünnepek „vallástalanítása” tartalmi kiüresítésük és elvilágiasításuk által, ez ugyanis attól fogva létezik, amióta bennünk él az emberi esendőség, anyagiasság, de általánosan elfogadott, sőt felső szintről támogatott társadalmi gyakorlattá ez is csak egy-két évszázada vált. Az előbbit civil vallásnak, az utóbbit szekularizációnak, elvilágiasításnak nevezik szaknyelven.
Hogyan kölcsönözhet vallási jelleget a világi ünnepeknek a civil vallás? Különböző vallási rítusokra emlékeztető ünnepi ceremóniákkal, a szentként tisztelt állami jelképek kitűzésével, a központi ünnepségek prédikációra emlékeztető ünnepi szónoklataival, netalán a messiásként imádott vezér középpontba állításával, mint a kommunista-szocialista időkben egykor nálunk is, s Észak-Koreában ma is mindennap, nemcsak a munkásosztályt éltető munkaszüneti napokon.
Ellentétére, a vallási ünnepek elvilágiasítására az emberi leleményesség számtalan körmönfont módszert eszelt ki. Ha ezek fölsorolásába kezdenénk, valószínűleg a lap alján sem fejezhetnénk be a listát. A magyar ember, ha valamiben, hát ebben különösen tehetséges! Rendkívüli módon értünk a szent tartalmak elvilágiasításához, ami világosan visszatükröződik azon keresztény ünnepeink nevében – nem sok ilyen van –, amelyek magyar eredetűek. Hamvas Béla gondolatait idézve mintha valami ősi pogány ösztön hajtana bennünket. A magyar nyelvben a heti pihenőnap, amelyen Jézus megváltói művére emlékezik a hívő ember a szentmise áldozati részében, nem Úr napja, mint az újlatin nyelvekben, de nem is az ősi vallási rétegbe visszanyúló, de keresztény tartalommal átitatott Nap napja, mint a germán nyelvekben, hanem vasárnap, azaz a Vásár napja. A spontánul születő elnevezés, a jel, ahogyan a nyelvtudomány nevezi, sohasem hazudik, világosan jelzi, hogy mi volt annak a közösségnek az igazán fontos: a vasárnapi szentmise, vagy az, ami a templom kapujából kilépve várta a hamisítatlan magyart, a vásár. Ugyanez a legfontosabb keresztény ünnepünkről is elmondható, melyet most hétvégén tartunk. A legtöbb nyelv Jézus föltámadásának az ünnepét a zsidó nép egyiptomi fogságból való megszabadulására utaló, arámból vett kifejezéssel a pasha valamely módosult szóalakjával nevezi meg, míg egyes germán nyelvek, ismét csak az ősi vallási réteghez visszanyúlva, de azt keresztényi tartalommal átitatva az újjászületés évszakára, a tavaszra utaló névvel illetik az ünnepet. Mi viszont húsvétnak mondjuk, félreérthetetlen utalással arra, hogy mi volt igazán fontos a hamisítatlan magyarnak abban az időben, amikor a böjtöt még komolyan vették: az, hogy a legfontosabb keresztény ünnepre felkészítő negyvennapos önmegtartóztatás után húsvét napján végre húst vehetett magához.
Szó sincs arról, hogy csak mi, magyarok, lennénk ilyen világias lelkületűek. Még szégyenkeznünk sem kell keresztény ünnepeink ezen anyagias vonzódásainkat fölfedő magyar eredetű elnevezései miatt, a Biblia tanítása szerint isten közelebb tudja magához az őszinte bűnöst, mint a képmutató álszentet, az utóbbi ugyanis bűneit ráadásul hazugsággal tetézi, sőt mi több, az égiek előtt utált, erkölcstelen cselekedeteit rendszerint isten nevében hajtja végre.
Húsvét ünnepe már hosszabb ideje, legalább már fél évszázada a kiüresítés és az elvilágiasítás áldozata nemcsak a magyarok, hanem a nem magyarok körében is, mindenütt a nyugati világban, ahol a kereszténység volt egykoron a meghatározó, sajátos arculatú civilizációt teremtő vallás. Elvilágiasításával feláldozzuk az érettünk történt áldozatról és annak gyümölcséről, a föltámadásról való megemlékezés ünnepét a világiasság oltárán. Talán egy kicsit szentségtörően hangzik, de ki kell mondani: a kiüresített, „vallástalanított” húsvétnak nem Jézus és műve a főszereplője, hanem a húsvéti nyuszi, a festett tojás, a húsvéthétfői locsolkodás és a húsvéti vásárlás a csokoládéval és a húsvéti sonkával a középpontban.
Mi a gond a húsvéti nyúl hiedelméhez kötődő gyermekfolklórral, a locsolkodás népszokásával, a húsvéti ebéddel és ajándékozással? Az égvilágon semmi. Gond csak akkor és azzal van, ha húsvét idején a kétezer éve változatlan vallási tartalom helyett ezek kerülnek a középpontba.
A középpontot újból középpontba kell helyezni, a teljesség jelképe, a kör egyedül így maradhat kör. Jézus megváltói műve nem fokozódhat le a húsvét egyik középpontjává a sok közül, ez a mű legfontosabb keresztény ünnep egyetlen és kizárólagos középpontja, tengelye, origója, oszlopa, amelyik kifejezés a fölsoroltak közül a leginkább tetszik. Ugyanazt jelzi mindegyik: a helyettesíthetetlenséget és az egyetlenséget, amihez semmi sem párosítható.
A középpont újbóli meglelésének módszere is jól ismert. Ez a nagytakarítás, amelyen nemcsak a húsvétra időzített tavaszi nagytakarítást kell érteni, hanem a magunkban végrehajtottat is. Ehhez tudni kell, a takarításnak iránya van: minden jó háziasszony tisztában van vele, hogy a portalanítás iránya felülről lefelé, az így összegyülemlett por kisöprése pedig belülről kifelé halad, egyébként rossz munkát végeztünk. Így van ez a magunkban végrehajtott nagytakarítással is, amit fönt, a fejnél, a gondolkodás teljes átalakításánál kell kezdeni a hit erejével, majd az ennek nyomán magunkban fölfedezett szennyet isteni segítségre hagyatkozó határozott akarattal ki kell söpörni magunkból. Ennek véghezvitele után elképzelhetetlen, hogy ne fedezzük föl a szívünkbe, lényünk középpontjába költözött, fölfénylő középpontot, ami ugyanakkor húsvét ünnepének is a középpontja. Valójában nem is mi találjuk meg őt, hanem ő talál meg bennünket.
