Mintegy harminc szegedi történészhallgató járt a hét elején tanulmányi kiránduláson Zomborban dr.Szabó Pál Csaba történész, egyetemi oktató, a Trianon Múzeum kuratóriumi elnöke vezetésével.
A kirándulást A mi Zomborunk elnevezéssel szervezték, de a szegedi egyetemi hallgatók jártak már A mi Aradunk, A mi Temesvárunk és A mi Szabadkánk elnevezésű városnézőben is. A zombori látogatás során kérdeztük dr. Szabó Pál Csabát.
Az Ön által vezetett csoport minden tagja történész, de szakpárjuk eltérő, van köztük média szakos, néprajzos, szociológus. Mi sarkallja őket arra, hogy röpkirándulásokon ismerkedjenek a történelmi Magyarország határon túlra szakadt múltjával?
– Az, hogy érdeklődő, fiatal emberek. Számunkra kiemelten fontos, hogy fölkeressük a Külső-Magyarország magyarságának jelentős centrumait, találkozzunk a helyi közigazgatás első számú magyar emberével, aki bemutatja a város jogi előtörténetét, ezt követően a település civil, sajtó- és egyházi életének legfontosabb szereplői adnak tájékoztatást arról, hogy a magyar közösség milyen állapotban van, teszünk egy nagyon izgalmas városnézést, megnézzük a legfontosabb műemlékeket, ezeknek a magyar vonatkozásait, megnézzük a piacot, kávéházat, helyi ételeket és borokat fogyasztunk. A szegedi egyetemisták egyetlen nap alatt szép keresztmetszetet kapnak arról, hogy a hajdani Magyarország egy-két városa ma milyen állapotban van. Az összes eddigi állomásunk után nem csak azt mondták a hallgatók, hogy nagyon izgalmas volt, mert valóban változatos dolgokat néztünk meg, nagyon jól éreztük magunkat, mert sok érdekes helyszínt és embert ismertünk meg, hanem amikor elbúcsúzva szálltunk fel a buszra, kivétel nélkül megrendültséget láttam az arcokon: Ilyen tömegben azt látni, hogy Magyarország még tartja magát Temesváron is, meg Zomborban is, meg Aradon is, gyakorlatilag elementáris hatással volt az egyetemistákra.
A történelmi Magyarország területén élő, a mai Magyarország határain kívül rekedt magyarság megismerése, a közös múlt emlékhelyeinek felkeresése része egy egyetemi, vagy talán országos stratégiának, esetleg az Ön egyéni kezdeményezése?
– Ebben a pillanatban, 2011 tavaszán azt tudom válaszolni, hogy is-is. Valóban főszerepet játszottam abban, hogy immár egy modellértékű kirándulás-sorozat létrejöhetett, de komoly reményeket és szándékokat táplálok arra vonatkozóan, hogy ebből egy országos programot is sikerül fölépíteni. Két szála van ennek a munkának. Idéntől fogva a Magyar Országgyűlés döntése nyomán a Trianon Múzeum, aminek kuratóriumi elnöke vagyok, állami jellegű intézménnyé vált, méghozzá egy olyan vállalással, hogy a Trianon Múzeum köré egy intézetet építsünk, aminek „munkacíme” Kárpát-medence Intézet, amely szervezetten foglalkozna azokkal az aktivista programokkal, amelyek képesek olyan pozitív mintát bemutatni a külső-magyarországi magyar közösségeknek, amely néhány területen az utóbbi néhány évtized egyöntetű tapasztalataival szemben meg tud fordítani néhány egyirányú jelenségláncolatot. Másrészt az Orbán-kormány programjában a határon túli diákutazások preferált helyre kerültek. Ezt szeretnénk mi saját ötleteinkkel, muníciónkkal, eddigi tapasztalatainkkal kiegészíteni, és ennek lenne valójában egy alrésze az egyetemista kirándulás, ami eleve más minőséget jelent, mint a közoktatásban részt vevők kirándulásai. Ahogy például Szegedről egy hozzávetőlegesen 100-150 kilométeres akciórádiusszal Nagyszalontától Újvidékig és Zomborig be lehet járni és be lehet kirándulni a régi Magyarország jó néhány vármegyényi területét, ugyanígy a győriek, a szombathelyiek, a miskolciak és a debreceniek a régi Magyarország ma is magyarok által lakott területének jó részét bejárhatják. Az ehhez szükséges pénzek rendelkezésre állnak az egyetemi finanszírozás keretein belül. Ezt a kirándulást is a hallgatói önkormányzat támogatta. Így csak a modellt kell fölvillantani, hozzászervezni a Rektori Konferenciát, a hallgatói önkormányzatokat, a programot tisztességesen leegyeztetni a külső-magyarországi magyarokkal, akár például a zombori szerb polgármesterrel, mert mindennek van turisztikai vonzata. Gyakorlatilag nagyon közel állunk hozzá, hogy egy év múlva ne csak Szegedről, hanem tíz magyarországi felsőoktatási intézményből 1500-2000 egyetemista, a legaktívabb, legokosabb életkorában lévő magyar fiatal megjelenjen a jelenlegi magyar határok mentén, érdeklődve, kapcsolatot, könyvet hozva, élményt átvéve, barátságokat kialakítva, a magyar jelenlétet állandósítva a zombori meg az aradi főtéren. Mert ha hozzászoknak a zombori szerbek, hogy itt a magyarok rendszeresen jókedvűek, pénzt költenek, barátságosak, akkor egy új helyzetet tudunk teremteni azokon a területeken, amelyeken pillanatnyilag kisebbségbe jutottunk.
Mindez különösen fontos a nyugat-bácskai magyarság szempontjából, és az Önök látogatásának ténye is jelzésértékű, hiszen olyan úti célt is választhattak volna, ahol nem szórványban, hanem tömbben élnek a magyarok.
– Ugyanígy látom a pillanatnyi magyarországi turisztikai preferenciákat. Ha keletre indul el a magyar turista, akkor végigszáguld Erdélyen, nem nézi meg a Bihar-hegységet, nem áll meg Belényesben, rohan az első tömbmagyar faluig és ott azt mondja, Úristen, milyen jó magyarnak lenni! Ugyanez van Délvidék viszonylatában. Mi úgy gondoljuk, hogy éppen fordított a logika, minden ügyben azokon a területeken kell kezdeni a beavatkozást, ahol legnagyobb a baj. Tűz esetén se a tornácon kezdjük el az oltást, ahol még csak meleg van, hanem a tetőn, ahonnét leéghet az egész ház. A magyar nemzetpolitikában a mi véleményünk szerint egy olyan új elemnek kell megjelennie, amely másfajta szemléletmódot képes ajánlani a belső- és külső-magyarországi magyaroknak, ez pedig az egészben gondolkodás. Tudomásul kell venni, hogy Magyarország Pesten és Cegléden sincs a zombori Szent István-templom nélkül. Azok nélkül a hagyományok nélkül, amelyek műemlékben, emberben, szoborban vagy szoborhiányban az egész országot fenntartották több mint ezer évig, egyben működik, vagy sehogy. Amellé a magyar érdekvédelmi politika mellé, amely azt mondja, hogy ahol érdemleges magyar közösség van, oda még elmegyek, ahol nincs, azzal nem tudok foglalkozni, mi azt az alternatívát állítjuk, hogy az egységes magyar kultúrát egészben kell megismertetni az új nemzedékekkel, és egységében kell megvédeni azokkal az ott élő hajdani kisebbségekkel együtt, akiknek tudunk valamit mondani. Magyarország mindig többnemzetiségű és többkultúrájú ország volt. A mi üzeneteinket bátran, nyugodtan le kell fordítani nyelvi és lelki értelemben szerbre. Sajnos ezzel nem foglalkozunk. Van egy kisebbségi érdekvédelmi pozíciónk, de az nem elég a megmaradáshoz, a növekedéshez meg pláne nem. Nekünk szerbül is kell politizálni, amiben a belső-magyarországi szempontok nagyon sokat tudnak segíteni. Ez a tanulmányi kirándulási program tulajdonképpen ide nőheti ki magát, hogy egy egészben gondolkodással turisztikai, műemlékvédelmi szempontból, nemzetiségek közötti szempontból tud működőképes modellel szolgálni magyaroknak is meg szerbeknek is.
