– Menj és rajzold csak a sütőtökjeidet, mert ehhez semmit sem értesz! – ezekkel a dölyfös szavakkal torkolta le a 2. század nagy római építésze, damaszkuszi Apollodórosz a lehetetlen ötleteivel, és – amint a neki tulajdonított mondatból kiderül – megépíttetni kívánt dilettáns tervrajzaival a munkájába folyamatosan beavatkozó megrendelőjét.
Apollodórosz nemcsak a 2. század, kétségkívül az egész műveltségtörténet egyik legnagyobb építésze volt. Az ő tervei alapján készült az első állandó híd a Dunán, amit itt a mai szerb–román határnál, Kladovo és Turnu Severin között szelte át több mint egy kilométeres szélességben a folyamot. Apollodórosz zsenialitásának a tanúsága a részleteiben ma is megcsodálható Traianus fóruma, Traianus oszlopáról nem is szólva, de hozzá kötik a római építészet legismertebb templomának, a Pantheonnak a megépítését is. Ez a kör alaprajzú épület hatalmas, 43,2 méter átmérőjű kupolával rendelkezik, egészen a XIX. századig kellett várni, hogy túlszárnyalni legyenek képesek ezt a fesztávolságot.
Egy ilyen eredményeket felmutató, zseniális építésznek ne lett volna joga rendre utasítania okvetetlenkedő megrendelőjét?
Csak egy volt a gond, a megrendelő személye, azt ugyanis Hadrianus császárnak nevezték. Hadrianus sem akárki volt, az imperátorok között sem, ezerötszáz év távlatában – a magukat római ceasaroknak tekintő bizánci császárokat is beleszámítva – egy kezünkön megszámolhatjuk a kiválóságban és jelentőségben hozzá mérhető római uralkodókat. Ezt a békeszeretetéről, mértéktartásáról és a hellén művészet iránti rajongásáról ismert embert sértette vérig Apollodórosz, nem volt ugyanis elég neki a durva közbeszólás, azt írásos formában is közzétette nevetség tárgyává téve így a császárt Róma egész népe előtt. Nem is maradt el a viszontválasz: Hadrianus előbb száműzte, majd a kor szokása szerint a kegyes halál lehetőségét felkínálva utasította az építészt, hogy kövessen el öngyilkosságot.
Nem tehetett mást. Ez a kor a nyers erő(szak) kora volt, amelyben a megtorlatlanul hagyott sértést a császári gyengeség jeleként értelmezték volna és mint jó alkalmat az uralkodó megbuktatására.
Marguerite Yourcenar Hadrianus emlékiratai című remekművében kiválóan ábrázolta ennek a nehezen kiismerhető, ellentmondásos embernek a jellemét, aki – a korukat meghaladó zsenik ismertetőjegye, ez mondhatnánk erre Schopenhauerrel – sohasem riadt vissza a nagy többség számára felfoghatatlan forradalmi újítások végrehajtásától. A zsákmányéhes római parancsnokok megrökönyödésére és katonaember létére, aki egész korábbi életét a harcmezőn töltötte, szakított az ötszáz éves szakadatlan római hagyománnyal, a hódítással, békét kötött a parthusokkal visszaadva nekik elődje, Traianus szinte összes szerzeményét, országnyi területeket, majd a határok megszilárdításának, a birodalom és a nép jólétének előmozdítására szentelte egész uralkodását. Így lett belőle Róma egyik legnagyobb építtetője. Ezen a területen is kiütközött azonban a forradalmi újításoktól sohasem elrettenő természete, leginkább az általa építtetett Pantheonon, ezen az összes isteneknek szentelt templomon látszik ez.
Mint minden zseniális művészi alkotás felülmúlhatatlan építészeti teljesítmény a római Pantheon, a maga nemében mégis ormótlannak és befejezetlennek tűnik. Felülnézetből látva két össze nem illő építészeti elem, egy görög templom és egy római betonból és téglából épült hatalmas jurta egybeolvasztása.
A nyolcoszlopos előcsarnok, a porticus érthető, hogy miként került ide. Ez az Agrippa által százötven évvel ezelőtt építtetett, és Domitianus által újjáépíttetett, a tűz során teljesen elpusztult négyszögletes alaprajzú templomra volt hivatott emlékeztetni a rómaiakat, de hogyan jöhetett a jurta a képbe? Hol láthatott ilyet Apollodórosz vagy az őt sütőtökre emlékeztető tervrajzaival bosszantó császár?
Itt érdemes megemlíteni, hogy a régészek Krímben, egy időszámításunk előtt a 3. századból származó szarmata sír festményén fedezték föl a világ egyik legelső ismert jurtaábrázolását.
Hadrianus kalandos élete során biztosan látott jurtát. Együtt harcolt ugyanis a lovas-nomád szarmatákkal, a jazigokkal, a dákok ellen, majd később Pannonia kormányzójaként is kapcsolatot kellett fenntartania ezzel a szomszédos néppel. Kizárt, hogy ne látott volna, vagy ne járt volna jurtában, s az is kizárt, hogy e rómaiak számára szokatlan térforma látványa ne ragadta volna meg a művészi formák iránt érzékeny lelkületét. Az is tény, hogy a Pantheon nemcsak kívülről és felülnézetből néz ki úgy, mint egy hatalmas betonjurta, hanem belülről is. A jurta kör alakban felállított rácsos falát, a keregét idézi a Pantheon kupoláját díszítő kazettás mennyezet, s még a jurta tetején lévő füstnyílás is ott van rajta, a 9 méter átmérőjű nyitott oculus, amelyen a napfény árad be az épületbe.
Az elmondottak egyébként nem bizonyítanak semmit, csak egy érdekes fölvetés jurtával való összehasonlítás mint lehetőség. A hasonlóság megmagyarázható kizárólag építészeti megfontolásokkal is. Jelentősége nem ennek a talán csak belelátott hasonlóságnak van, hanem annak a görög templomépítési hagyománnyal radikálisan szakító, forradalmi újítást jelentő térszerkezeteknek, amivel a Pantheon az ekkoriban végbemenő látványos nyugati gondolatváltás szimbólumává vált.
A Pantheon – akárcsak a jurta – a világmindenséget jelképezi, melynek a középpontjában az ember áll. A síksági ember alapélményét fejezi ki, aki a hatalmas kerek boltozatként, égi kupolaként föléje magasodó égre tekint. S ez a síksági ember, ha egyedül van, mert ez alapfeltétel, bárhol is áll a puszta végtelenében, mindig úgy érezheti, hogy a középpontban foglal helyet.
Ezt az alapélményt, az ember ég és föld közötti középponti helyzetének az alapélményét bontotta ki vallási tanítás formájában a Rómán ekkor győzedelmeskedő forradalmian új gondolkodásmód, a kereszténység.
Mi köze ennek a messzire futó végkövetkeztetésnek ahhoz a két személyhez, akiknek az ekkor végbement gondolatváltást jelképező templom, a Pantheon a létét köszönheti? Csak annyi, hogy a maguk nemében ők is koruk középpontjai voltak, Hadrianus császárként, Apollodórosz pedig főépítészként. És még az, amint szomorú véggel záruló történetük is igazolja, hogy egy körnek sohasem lehet két középpontja. Vagy egybesimulnak, vagy az egyik középpontnak meg kell semmisítenie a másikat, hogy a kör kör maradhasson.
A két középponttal rendelkező ellipszis egy másik történet, nem Hadrianusé és Apollodóroszé.
