Tizenkilenc évvel ezelőtt, húsvétkor – innen a véres húsvét elnevezés – esett el Plitvicénél a horvát–szerb belháború első áldozata. Ennek kiváltó oka közvetve a húsz évvel ezelőtt, 1990 áprilisában lezajlott első horvátországi többpárti választások voltak, amikor Franjo Tuđman nacionalista pártja, a HDZ került hatalomra. Az események forgatókönyvszerűen követték egymást: a szerb nacionalisták nem fogadhatták el a horvát nacionalisták függetlenedési törekvéseit, amire maguk is a függetlenség kikiáltásával válaszoltak. A választások után három hónappal, augusztus 17-én – a dicsőített partizánfölkelések mintájára – kitört a horvátországi szerb fölkelés, ami szálfaforradalom néven vonult be a horvát történelemkönyvekbe. A következő év húsvétján már mindkét oldalnak vérrel kellett áldoznia a haza és a nemzet szent oltárán.
A nyolcvanas évek vége és a kilencvenes évek eleje a hit újjászületésének az időszaka volt Jugoszláviában: a föltámadásba vetett hit, a nemzet föltámadásába vetett hit sarkallta cselekvésre a megérintett embereket. Nem vallási hitről volt szó, bár sokan felületesen ítélkezve a vallás reneszánszaként élték meg ezeket az időket. A kommunista korszak tiltásaitól fölszabadulva sokkal inkább egy istentelen, pogány álvallási megújulásnak lehettünk szemtanúi. Az agresszív nacionalizmus álvallása kerítette ekkoriban hatalmába a jugoszláviai népeket egytől egyig.
Az agresszív nacionalizmus törvényszerűen álvallásként működik: egy az istene – a nemzet; egy a messiása – a nemzetvezér; egy az egyháza – a nemzetegyesítő párt; egy az üdvcélja – a nemzet fölszabadítása a szomszédos népek „nemzetpusztító elnyomása” alól; s számára csak egyvalami lehet az Ígéret Földje – az összes nemzetrészt egyesítő nagy ország. Ennek a létrehozását, ha szép szóval nem megy – márpedig úgy rendszerint nem megy – nemzeti „szentháborúval” kell véghezvinni. Röviden így jellemezhetnénk a kilencvenes évek szerbeket, horvátokat, bosnyákokat, albánokat egyaránt eluraló jugoszláviai álvallásosságát, amelynek a „teológiai szótára” ezen ismertetőjegyek mellett a szerbek körében még olyan – vallási tartalmakat világiakba átfolyató – gyöngyszemekkel is dicsekedhetett, mint a szerb népnek a „mártíromsága vagy holokausztja”, Koszovó, a „szerb Jeruzsálem”, valamint a „szerbség mint mennyei nép”. De nem is annyira a szavak szintjén mutatkozott meg az álvallási volta ennek a példátlan nemzeti fölbuzdulásnak, sokkal inkább a pusztító cselekedetekben és a gyűlölködő gondolkodásmódban. Álvallási jellegének a legszembetűnőbb vonása leplezetlen messianizmusa volt: a valamikori kommunista vezetőből szocialistává átvedlett Slobodan Miloševićet a nemzeti célt megvalósítani hivatott „szerb Messiásként“ kezdte imádni a nyolcvanas évek végétől a nép. (Az akkori irracionális, kritikátlan lelkesedésre visszaemlékezve egyáltalán nem hat túlzásként az imádni kifejezés.)
A szerb nemzetvezér halvány horvát mása, Franjo Tuđman, a kilencvenes években elvégzett egy teológiai gyorstalpalót, miután előszeretettel vallási fogalmakat kezdett el alkalmazni világi tartalmakra. Egyik elképesztő nyelvi leleménye az volt, hogy az oltáriszentség, az eucharisztia vallási szakfogalmát, az átlényegülés, a transszubsztanciáció (horvátul pretvorba) kifejezést kezdte el használni a horvát állami vagyon magánosítására, amiről mindenki tudta, hogy valójában az állami vagyon átjátszása volt a főleg Hercegovinából érkező, háborús időkben megtollasodott újgazdagok kezébe.
A vagyon, a tuđmani nyelvi lelemény sugallata szerint, a (korrupt) magánosítási folyamattal államiból magánvagyonná lényegült át. Transszubsztanciációja egyben megszentelődése is volt, hiszen a nacionalizmus álvallása szerint minden szent, ami „nemzeti és nacionalista célt” szolgál. (A legfőbb nemzeti cél ebben az időben a HDZ érdeke és a boszniai horvátok függetlenedése volt.) Az átváltozásnak ugyanezt az útját követték a korabeli népvezérek és párthíveik a szerb és a horvát oldalon egyaránt: belső átalakulásuk révén kommunista internacionalistákból egyik napról a másikra véres szájú nacionalistákká lényegültek át, miközben külsőleg látszólag semmi sem történt: ők maguk ugyanazok a vezetésre született emberek maradtak, akik korábban is voltak, ráadásul a vezetői székeket is megtartották maguknak, amikben korábban – akkor még mint a kommunista álvallás hithű követői – ültek.
Titokzatos és megmagyarázhatatlan volt ez a csodálatos belső átalakulás, akárcsak a transszubsztanciáció!
