Eleinte arról beszéltek, hogy nincs ok az aggódásra, a mi országunkat elkerüli a világgazdasági válság. Ezt hangoztatták az országvezetők Magyarországon és Szerbiában egyaránt. S miről értesülhettünk közvetlenül ezután? Ugyanazok, akik ezt állították, hanyatt-homlok rohantak hitelért a Nemzetközi Valutaalaphoz.
De senki sem jött zavarba, legföljebb a naiv hallgatóság, aki hirtelen nem értette, hogy most mi történik. A politikusok, szokás szerint, a helyzet magaslatán álltak, s kimondták az ismerős, minden bajra és kellemetlen hírre – egyebek mellett a gyatra kormányzati teljesítményre is – magyarázatot adó varázsszót: begyűrűzött (hozzánk is) a világgazdasági válság! Majd továbbfűzték a gondolatot: ideje összébb húzni a nadrágszíjat, takarékoskodjatok emberek! De hozzátették azt is: vegyetek föl hiteleket, vagyis adósodjatok el! A hazai (és a külföldi) gazdaság vérkeringésének a fenntartása érdekében adjátok a véreteket és a verítéketeket! A jelenlegi súlyos helyzetben, amikor a hazai valuta stabilitása üveglábakon áll, az már senkinek sem volt téma, hogy a dinár vagy a forint bedőlése esetén ki lesz képes visszafizetni az euró alapú hiteleket?
Az előbbi példák is igazolják, hogy a mai mediatizált világban – ahol a politikus szava már nem a hitelességben, hanem a médiában él – nem könnyű eligazodni a naiv módon gondolkodó, a szavak közönséges értelmében hívő embernek. Furfangosan kell gondolkodni, a sorok között olvasva, kitalálni, hogy mi is lehet az igazság. Előbb-utóbb beleun ebbe a folyamatos elmefárasztásba az egyenes utakhoz szokott ember, s csak lemondóan legyint.
Ezek ismeretében csöppet sem hangzik meglepetésnek, hogy a polgárok egyre nagyobb százalékban ábrándulnak ki a közszereplőkből és fordulnak el a politikától. Az „eltévelygők” visszaédesgetését azonban – amint az a Nagy Testvérbe beköltöző Nenad Čanak esete is mutatja –, nem a hitelesség megerősítésével, hanem a médiába átköltözött szavak hatásának a megerősítésével szeretnék elérni a tömegtájékoztatási eszközöknek hódoló politikusok.
A szerb parlament közcirkusszá, botránysóvá változtatott őszi ülésszaka is erről szólt. Ha még emlékeznek, az utolsó ülésnapon rekordidőben, mindössze öt óra leforgása alatt, másfél órával a határidő lejárta előtt fogadták el az államigazgatás alapvető fontosságú pénzügyi keretét, a költségvetést. S ha gyorsan jött, gyorsan is ment. A nehezen megszült büdzsé ma már a múlté, eljárt fölötte az idő, átgázolt rajta, akárcsak Szerbián a világgazdasági válság! Csak az a kérdés, hogy áprilisban vagy májusban módosítanak rajta.
Eközben egyre-másra jutnak napvilágra az aggasztó hírek. Az idei költségvetési hiány legalább a kétszerese lesz a tervezettnek, az országnak Mirko Cvetković kormányfő szerint a költségvetési hiány fedezésére mintegy másfél milliárd euróra lesz szüksége. Az év első két hónapjának gazdasági teljesítménye sem ad okot a derűlátásra: a külkereskedelmi forgalom, mind az import, mind az export drasztikus visszaeséséről szólnak az adatok.
Ezekben a számokban már nincs okunk kételkedni, legföljebb arra gondolhatunk, hogy a helyzet még a bevallottnál is rosszabb lehet. Eljött volna az őszinte beszéd, a szembenézés ideje? A politikusok és a szóvívók ezek után az igazat, csakis a színtiszta igazat fogják mondani?
Nem az őszinte beszéd ideje jött el Szerbiába, hanem a Nemzetközi Valutaalap. Az őszinte beszéd ennek a bejövetelnek a következménye. Mint ahogy a hamarosan várható megszorítások is azok lesznek, a Nemzeti Valutaalaptól kapott hiteleknek ugyanis ára van! Ezt az árat látszólag az államnak, a valóságban pedig az államot alkotó és pénzelő polgároknak kell majd megfizetniük.
