Kezdjük in medias res! Fischer Jenő, elégedett Ön az életével?
– Mindent összegezve, igen. Eléggé balszerencsésen kezdődött az életem, mindössze kilenc hónapos voltam, amikor az apám elhagyta a családot. Azután következett az intézet, ahova kisgyerekként kerültem a bátyámmal együtt. A háború után ugyanis nagyon sokan maradtunk Zentán olyanok, akiket a szüleik egyedül neveltek, s ezért a város rákényszerült, hogy egy félig zárt intézetet nyisson, ahol nappal tartózkodtunk, s csupán aludni jártunk haza. Az anyám három műszakban dolgozott, reggel a piacon a kereskedelmi vállalat alkalmazottjaként árult, délután a vágóhídon takarított, este pedig feketézett. Az intézetben már kisgyerekként megtapasztalhattam az emberben rejlő gonoszt. Embertársaink közül néhányan örömüket lelik abban, hogy kiéljék alantas ösztöneiket másokon, például eloltották a villanyt, mondván, nem érdemeltük meg, a szalonnát pedig kés nélkül „szolgálták fel”. Akikkel néhány évet lehúztam ott, azoknak a jó része bűnöző vagy prostituált lett, mindössze öten-hatan maradtunk talpon. Hozzáteszem, a hadiárvákról való gondoskodás jó ötlet volt, csak a megvalósításba csúszott hiba. Később az anyám újból férjhez ment egy nagyon derék emberhez, aki a saját fiaiként nevelt fel engem és bátyámat. Mindketten befejeztük a középiskolát és az egyetemet. Én olyan egyetemre járhattam – irodalom szakra –, amelynek az elvégzésében örömöt leltem. Szerencsésnek tartom, hogy olyan munkát vállalhattam, amit lelkesedéssel, megelégedettséggel végezhettem, és hogy egyhuzamban csaknem negyven évet tölthettem el a szakmában. Még nem találták fel, mik azok a jelek, amelyek alapján megfelelő házastársat választhat az ember, de nekem abban is szerencsém volt. Egy odaadó, segítőkész, megértő feleségre leltem, mindkét gyerekem dolgozik, tisztelettel viszonyulnak hozzám, mi mást várhatnék az élettől? Nagyon is szerencsésnek tartom magam, és ezért hálás vagyok a sorsnak.
Kik voltak azok, akik a szalonnát kés nélkül „szolgálták fel”?
– Akik úgy érezték, hogy birtokolják a hatalmat, és ezzel vissza is éltek. Néhány évvel ezelőtt összefutottam az egyik nevelőmmel, aki azt mondta nekem, hogy Jenőkém, nagyon sokat sírtál akkoriban! Csak annyit válaszoltam neki: és megkérdezte, hogy miért?
Erre mit felelt?
– Elröstellte magát, elfordult és elment.
A gyerekkori sérelmek mélyen bevésődnek a lélekbe. Az idő múltával, ahogy öregszik és bölcsül az ember, találhat-e valami értelmet, hogy miért kellett annak idején így történnie?
– Semmit. Gyerekként a saját bőrömön tapasztalhattam meg az emberben rejlő gonoszt, amiről Erich Fromm és a későbbi munkáiban Milovan Đilas írt.
Írásaiban mégis visszaköszönni látom a keserű élettapasztalatból levont tanulságot.
– Azért voltam az elnyomottak oldalán mindig. Igyekeztem olyan szemszögből megközelíteni az eseményeket, hogy érződjön az elesettekkel, az utóbbi időben dúlt rettenetes háborúk sorozatának a kárvallottjaival való együttérzésem. Mélységes megvetést éreztem Mira Marković, Milošević országlásának nagyasszonya iránt, mert a csúnya időkben rendszeresen megjelentetett naplójában nemcsak arról írt, hogy milyen szép a virágzó rét, hanem arról is, hogy milyen együtt érző fia van, mert bárhol is tartózkodik reggelente, az autójával hazahajt és üdvözli őt. Írta ezt akkor, amikor a magunkfajta halandók a megfizethetetlenül drága üzemanyag miatt nem látogathatták meg az anyjukat, aki – nem vitás – ugyanúgy megörült volna nekünk, s ugyanúgy szeretett volna látni bennünket, mint a nagyasszony csemetéje, akiről ma már tudjuk, hogy a cigarettacsempészés koronázatlan királya volt, s amíg ezt elérte, addig nagyon sokan az életükkel fizettek.
Azt mondta az imént, hogy összességében véve elégedett az életével. Ebben az elégedettségben mekkora szerepet játszott választott hivatása, az újságírás?
– Nagy szerepet játszott. Amikor befejeztem az egyetemet, több munkalehetőség kínálkozott, lehettem volna az egyetemen tanársegéd, taníthattam volna a gimnáziumban, de én valahogy megkedveltem a szabad légkört a Magyar Szóban, és itt maradtam.
Ma már a lap publicistája, s ez rangot jelent egy újságnál, amit ki kell érdemelni. Hol kezdte a Magyar Szóban, és hogyan vezetett az út idáig?
– Hosszú ideig a külpolitika rovatnál dolgoztam. Amikor a kilencvenes években elszabadult a pokol, háttérbe szorultak a külföldi események. Rájöttem, hogy olyan cikkek kellenek, amelyekben egyenrangú szerepe van a bel- és a külpolitikának, ahhoz pedig, hogy ezek olvashatóak legyenek, irodalmi példákkal, olvasmányélményekkel kell átszőni az őket. Úgy véltem, az egyéni élmény leginkább ily módon közvetíthető. Fokozatosan kialakítottam a módszerem, amely a témát három irányból közelíti meg, és a végén így nyomatékosítja a mondanivalót.
Beszélgetés közben olyan érzése támadhat az embernek, hogy Fischer Jenő egy élő irodalmi enciklopédia.
– Ha nem tűnik szerénytelenségnek, egyetemista korom óta minden este két órát történelmi, irodalmi munkák vagy emlékiratok olvasásával töltök, melyekről jegyzetet vezetek. Viszonylag gazdag könyvtáram és évtizedek óta vezetett dokumentációm van ennek eredményeképp.
Vannak kedvenc írói?
– Nem kedvenc íróknak nevezném őket, hanem olyan alkotóknak, akikre fölnézek és példaképemnek tekintem őket, például Babits Mihály, akinek a gazdag művészetében egyetlenegy fölösleges mondat, oda nem illő szó sem fedezhető fel. Babits tudását, emberi alakját is nagyra értékelem: halálos betegen, amikor már képtelen volt hadrendbe állítani a szavait, s csak cetlikre jegyzett fel egy-egy mondatot – abban az időben, amikor a nácik feltartóztathatatlanul nyomultak előre Oroszországban, és a tábornokok azt hangoztatták, kukoricatörésig hazatérhetnek a fiúk –, azt írta a cetlire, hogy Napóleon közeledik Moszkva felé. Arra utalt, hogy óriási a terület, itt az ezer kilométerek elfoglalása nem jelent semmit.
Publicisztikai kötetének – nyilvánvalóan saját magára utalva – az Ólomévek íródeákja címet adta. Mit ért az íródeák kifejezés alatt?
– Visszatérek arra, hogy amikor kitört a háború, szinte máról holnapra elszegényedtünk, akkor én nagyon elkeseredtem, és ez megbénított. Fokozatosan fölismertem, hogy egy újságírónak nem az a feladata, hogy magában keseregjen, hanem az, hogy megírja azt, amit érez a háborúról, az önhibájukon kívül peremre szorultakról. Ezt úgy kell tennie, hogy a dolgok fölé emelkedve íródeák módjára lejegyezze a történeteket, s ezzel a lehető legnagyobb mértékű tárgyilagosságot érheti el.
Ha jól értem, ezek szerint az íródeákság azt jelenti, hogy újságíróként nem kell előtérbe tolni magunkat.
– Igen, a cikkíró maradjon a háttérben, íródeákként jegyzeteljen. A külpolitika, ahol nem szurkolhat az újságíró, ehhez nagyon jó felkészítő terep volt. Ez nem az udvari költők, krónikások íródeáksága. Az igazi íródeák olyan, mint Báthory Erzsébet családi papja, Megyeri István, aki először négyszemközt kérte a nagy hatalmú asszonyt, hogy szüntesse be szadista cselekedeteit. Mivel a szavai nem találtak meghallgatásra, nyilvános prédikációjában feddte meg a várúrnőt, és ismételten figyelmeztette, hogy „a tetteit bánja és nem szenvedi el az Isten”.
A díj a közösségi elismerés jele, megtiszteltetés, öröm, gyógyír lehet a lélek sebeire, de teher is, mert minden díj mögött ott sorakozik egy sereg nemdíjazott. A Napleány-díj kitüntetettjeként hogy érzi magát?
– Szavakba nem foglalható nagy elismerés nekem ez a díj, azért is, mert a sajtószabadság napjához kötődik. Mivel a nyugdíjaztatásom előtt állok, óriási öröm számomra, nem jelent tehertételt.
Hogy tekint a nyugdíj előtt álló újságíró az újságírásra: visszafelé néz, vagy további terveket szövöget?
– Mint minden ember, én is érzek bizonytalanságot, egy teljesen új, ismeretlen szakasz kezdődik az életemben. Amit el akartam eddig mondani, azt úgy érzem, félig-meddig sikerült is megfogalmaznom. Sok mindennel szeretnék még foglalkozni. Rendkívül érdekes téma a hatvanas évek elején kirobbant nagy vita a magyar nyelv és helyesírás kapcsán. Korom Tibor mondta ki először a Magyar Szóban 1961-ben, hogy csak egy magyar nyelv létezik. E fordulatos, izzásig feszült vita alakulásának a feldolgozásra még várat magára, remélem, lesz erőm rá.
