Domonkos István író nem nyilatkozik gyakran. Ennek két oka lehet: vagy nem kérdezik, vagy elutasítja a megkereséseket. A Svédországban élő művész a Pannon RTV kérdéseire mégis válaszolt. Domonkos István a vajdasági magyar irodalom kiemelkedő alakja. Tolnai Ottóval és Végel Lászlóval együtt az 1960-as években induló jugoszláviai magyar irodalmi műhelyhez, az Új Symposion köréhez tartozott. 1969-ben megkapta a Híd Irodalmi Díjat, 1973-ban pedig a Kritikusok díját. Kiemelkedő irodalmi tevékenységéért a magyar állam most József Attila-díjjal tüntette ki.
1979 óta Svédországban él, csak ezért a díjért jött el otthonról. Mit jelent Önnek ez az elismerés?
– Akit József Attila nevével egy napon említenek, az erre nagyon büszke lehet. Szerintem kétfajta költő van: az egyik titkolja József Attila hatását, a másik büszkélkedik vele. Én tízéves korom óta halálosan szeretem őt. Lényegében az egész költészetem egy nagy ívet ölel fel Arany Jánostól József Attiláig. Két idézet határoz meg engem. Arany János két sora: „A bőgős, mint tapogatós halász, Az alsó hangok mélyén kaparász”. Ebben a hatalmas képben kinyílt az egész világ számomra. József Attila „Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám” sorai viszont teljesen tönkretettek egy időre. Ezek olyan erős szavak, amelyekkel én nem tudok betelni, nem tudok velük mit kezdeni. Hogy ez a díj éppen József Attila nevét viseli, az számomra óriási jelentőséggel bír.
Többen több helyen is hangoztatták, hogy ha Ön már harminc éve nem él a Vajdaságban, miért tartja magát még mindig vajdasági magyar költőnek?
– Én nem éltem Magyarországon soha. Montenegrói bevándorlók között nőttem fel, csak az iskolában beszéltem magyarul. Szabadkán néhány évig magyar nyelven tanultam, utána pedig elkezdődött a vándorlásom a világban. Tehát én soha sehol nem beszélhettem magyarul. Mielőtt ezt a legutóbbi versemet megírtam, előtte már legalább fél évig egy szót sem tudtam leírni, nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. És akkor eszembe jutottak József Attila és Arany János sorai. Hogy vajdasági vagyok-e vagy sem? Az biztos, hogy kozmopolita nem vagyok. Vajdaságinak érzem magam, mert ez a terep olyan szívós és határozott embereket nevelt fel, akik ma is a barátaim, akikkel egymáshoz tartozunk, egymásból táplálkoztunk és táplálkozunk ma is. Ezért vagyok vajdasági. Itt, az ünnepségen például egyetlen nevet sem ismerek, de úgy érzem, hogy a magyar kultúrához tartozom.
Máig legnagyobb hatású költeménye a Kormányeltörésben? Mit gondol, miért lehetett ekkora hatással a befogadókra?
– Elképzelni sem tudom. Ez a vers nem is versnek indult, hanem levélnek. A lányom kezdte diktálni, aki abban az időben pontosan így, infinitívuszokban beszélt. Amikor elolvastam a levelet, hirtelen rádöbbentem, hogy az én nyelvem is ilyen, hogy minden ember nyelve ilyen, aki kivándorolt. Annak, aki elhagyja a hazáját, így változik a nyelve, így rozsdásodik el. Ez se nem élet, se nem vers, hanem valami szörnyűség. A szörnyű emberi sorsok, a háborúk, a forradalmak, a népirtások után, még egy nagy csapás ez a kivándorlás, és sokan nem is jönnek vissza soha többé. Vegyük például az én családomat: a két lányom még beszél magyarul, a fiam viszont nem, de azért mindent megért. Mi teljesen elvesztünk a magyar kultúra számára. Ez a mai napig rettenetesen bánt. Ott vergődtünk Vajdaságban… Jó, nyilván nem a szó szoros értelmében vergődtünk, mert bizonyos szabadságunk azért volt, lapot kaptunk, a Symposiont, de éreztem, hogy az emberek nem nyugodtak, mindig volt félelem, hátranézés. Ezt a szörnyű érzést leírni sem lehet, ezért eljöttem. Végül mindenki rájön, bármihez is nyúl, a nyelv az, ami összehoz, de nem az, ha megtanul nyolc nyelvet, és egyiket sem tudja használni. József Attilával kapcsolatban van egy érdekes történetem, ami a nyelvet illeti. Én nem tudok egy szót sem franciául, de Párizsban jártam, és azt megtanultam, hogy bármit is mondanak, a végén azt kell mondani, hogy oui, oui. Bementünk egy könyvesboltba, és láttam, hogy gyönyörű József Attila-kötetek sorakoznak a polcokon. Vettem mindjárt az egész családomnak egy-egy példányt. A pénztárnál két egyetemista lány állt, nézték, hogy négy példányt is vásárolok. Kérdeztek valamit, én mondtam, hogy oui, oui. Megint kérdeztek valamit, megint mondtam, hogy oui, oui. Kifelé menet még integettek is. A bolt előtt a feleségem megkérdezte, hogy tudom-e, mire mondtam igent. Nem tudtam. Először azt kérdezték, hogy én vagyok-e a szerző, én meg helyeseltem, aztán azt kérdezték, hogy érdekel-e, hány példányt adtak már el a könyvemből, én pedig erre is igent mondtam. Így tehát… voltaképpen, ezt a díjat nem én kaptam, hanem József Attila, aki az én testembe költözött.
