Nem kis riadalmat keltett a közép-svédországi utakon a hűtőszekrény nagyságú valami. A zűrzavart csak fokozta, hogy a járó alkalmatosság ráadásul egy 20 éves zakatoló mosógép hangját engedte ki magából. A Volvókhoz és Saabokhoz szokott skandinávok lassítottak, mert ilyet esetleg csak a déli tartományban élő honfitársaik láttak, azok is csak a szocialista országokban végbement rendszerváltás után, amikor a lengyelek útlevelet kaptak, s nemcsak a Balatont meg az Adriát árasztották el, hanem Malmö környékét is feketézés, illegális munkavállalás céljából. A nálunk csak Vasalónak becézett Polski azonban bírta a tempót, s amikor egy-egy villanyrendőr zöldre váltott, startban bizony otthagyta a behemót csodajárgányokat, és egyenrangú gyorsasággal darálta a kilométereket az erősen sebességkorlátozott svéd közutakon.
Így érkezett meg Minó fél Európán keresztül Svédországba, annak is az Överum nevű zugába.
Sokaknak szűk volt ez a pár száz lelket számláló falu. Minónak is, hiszen világot látott ember volt, betanult szakmája révén Németországot is megjárta. A korpulens termetű, szigorú tekintetű pincér csak még komolyabb lett, amikor kiderült, szemüveg kell neki. Elejében le-fel járt a tekintélyes orrán az okuláré, mert kettős rendeltetésű pápaszem lévén egyaránt használta olvasásra és távolbalátásra is, de csakhamar elege lett az egészből, s „normális” szemüveget választott.
Zentán a neves pincérgeneráció talán utolsó tagja volt. Olyan, akinek főpincéri megjelenése volt, s a legjobb vendégeket csendben, de szinte hiba nélkül szolgálta ki. Számára nem volt gond felpakolni a karjára tucatnyi tányért, ereje volt egy színültig megtelt leveses tállal úgy közlekedni, mintha pihetollat vitt volna, ha szegényes volt a teríték, mindig módot talált arra, hogy a neki kedves vendégeknek észrevétlenül még egy tányér húst odacsempésszen, s huncutul rázta a fejét annak, aki épp egy olyan fajta ital akart kipróbálni, amiről ő tudta, hogy az lőre, s mást kell választani.
Mit keresett hát egy ilyen főpincér a messzi távolban? A balkáni háború, meg annak minden búja-baja elől menekült, mert 41 évesen is kész volt újrakezdeni. Tudta, az ő kvalitásait mindenhol kamatoztatni tudja, csak egy kis kezdeti lökés szükségeltetik. Nos, nem kis csalódást okozott számára, hogy ezt a kis lökést a Svédországban élő földijei csak igen kemény anyagi feltételek mellett voltak hajlandóak megadni neki. Gyorsan le is mondott erről, s nem sok idő múlt el, amikor sejteni kezdte, világutazó kalandunk ott ér véget, ahol elkezdődött – Zentán.
Közben azért próbálta kihasználni a még megmaradt svédországi idejét. Szeretett jót enni, tudta azt is, egy-egy jó fogáshoz mi kell, de az elkészítéssel már baja volt. Azt persze, hogy nincs érzéke a főzéshez, esze ágában sem volt bevallani. A paprikás vékony levében szaladgáltak a hagymadarabok, a levesnek meg sehogyan sem akart olyan színe lenni, mint otthon (ezért egyébként nem ő volt a hibás, mert ott nem lehetett zöldséget és petrezselyemzöldjét kapni, s évekig nem láttunk csirke lábát meg fejét sem, mert a szárnyas eme – nálunk igen nagy becsben tartott – részét ott még a kutyáknak sem adták oda).
Överumban egy pizzéria volt. Minó nagy szerencséjére nem svéd tartotta fenn, de még csak nem is olasz, hanem egy arab, aki a többi nemzettársával ellentétben elég nagy balfék lehetett, amikor egy ilyen töpörödött településen próbált meggazdagodni. A pizzériában ugyanis nem lehetett alkoholos italt venni, este kilenckor már be is zárt, a pizza pedig olyan volt, hogy azt normális helyeken visszaküldik, mert a tészta belseje nyers volt, és eláztatta a paradicsomos mártás vagy a tejföl. Az ottani lakosok viszont így szerették, Minó pedig meg volt győződve, hogy azt úgy kell elkészíteni. Igen, addig-addig járt az arab nyakára, mígnem egy szép napon ottragadt. Nekünk persze azzal dicsekedett, hogy pénzt is keresett ott, de tudtuk, ilyen forgalom mellett nem lehet kitartani egy főpincért. Minó azonban feltalálta magát, s számára már az is elég volt, hogy naponta megehetett egy ehetetlen pizzát, néhány üveg löttyel leöblítve.
A Polski persze tovább robogott. Szorgosan eljárt a szomszédos városokba vásárolni. Ilyenkor persze tele volt a kocsi, visszafelé meg még jobban, mert a heti bevásárlás során mindenki úgy felpakolt, mintha kétéves atomháborúra készülne. Történt azonban, hogy Minó focira adta a fejét. Akármennyire is kicsi volt ez az Överum, sportcsarnoka azért volt, szaunával, konditeremmel, mindennel együtt. Minó egy óriási dzsip mögé parkolt. Szerencsétlenségére, mert amikor a terepjáró tulajdonosa végzett, beszállt a járgányába, s hiába nézett jobbra-balra, hátra, nem látott semmit. Tolatni kezdett, egyszer csak nagyot csattant valami. A megrémült svéd továbbra sem látott semmit, csak amikor kiszállt, s végigjárta autóját. Akkor vette észre, hogy bedarálta a Polski elejét. Illedelmes nyugati létére mindjárt elővette a biztosítási papírjait meg a névjegykártyáját. Nem tudhatta, errefelé másként intézik el a dolgokat. Nos, néhány perces tárgyalás után elővette a pénztárcáját, mélyen belenyúlt, Minó pedig egyenesen Olaszországból rendelte meg az összetört alkatrészeket, mert egész Svédország területén nem volt olyan.
A Polski néhány hónap múlva visszaindult, s szerencsésen meg is érkezett Zentára. Minó eladta, majd egy ugyanolyat vett édesapámtól, akinek a mennyei útra már nem volt négykerekűre szüksége. Minó még évekig robogott a kisautóban, s mindig a fater jutott eszembe, amikor láttam, hiszen azt sem értettem, az öreg hogy fért bele, azt viszont végképp nem, hogy a 190 centis pincér miként tuszkolta be magát a Vasalóba, amely most végérvényesen sofőr nélkül maradt...
Ha jól emlékszem, Farágónak narancssárga Zastavája volt. Gyilkolta is rendesen Újvidék utcáin, hiszen szerette a sebességet, s a Dominózások után olyan nyaktörő mutatványokba kezdett, hogy hetekig arról beszéltek a magyarok kedvenc mulatóhelyén. Farágó élt-halt a jó társaságért, az üdítő fröccsökért, meg minden olyan nedűért, amely útközben jött. Emellett a színházi előadásokat is rendszeresen látogatta, így gyorsan összehaverkodott mindenkivel, aki az életet jelentő deszkákat, meg a művészklubot szerette. Farágó útjai azonban kifürkészhetetlenek voltak. A bejáródott haveri körbe mindig új ismerősöket hozott. Egyik alkalommal egy horvátországi szerb menekültnek mutatott be. A fiú első szempillantásra szimpatikus volt, hiszen hosszú haja zenei ízlésére és világnézetére is utalt, bunkó sem volt, mert az Újvidék Televízióban talált magának műszaki munkát, s legnagyobb meglepetésemre igen szolidan preferánszozott. Heti rendszerességgel kártyáztunk azontúl. 1999. március 24-én épp a szerb fiú limáni lakásán ültünk össze. Jól ment a kártya, finom volt az ürögi bor, a baljós idő azonban rányomta a bélyegét a szeánszra. Valami lógott a levegőben aznap este, s csakhamar be is teljesült a sorsunk. Mély hangú mennydörgés hallatszott a messziből, de a robaj közelebb és közelebb ért, mígnem megremegtek az ablakok üvegei, az ajtók is huzatossá váltak.
– Kezdődött! – kiáltott fel a szerb fiú, aki horvátországi emlékei után riadt tekintettel meredt ki a városrész még szelíd fényeire.
– Tudtuk, hogy bekövetkezik... – mondtam halkan, mert már megint nyerésre álltam, s különben is, 1989. decemberében már megedzettem füleimet Temesváron.
– Mit tegyünk? – kérdezte Farágó, aki vendéglátónk érzéseivel sem akart játszani, de olyan benyomást sem akart kelteni, hogy ő lesz az első, aki szégyenszemre felkel a kártyaasztaltól, pedig mélyen vesztésre állt. Megpróbáltam még egy leosztást, de addigra újabb bombák robbantak fel valahol, remegett az egész épület, s kártyatársaim letették a lapokat. Rohant ki-ki a maga dolgára. Én a Forum-házba igyekeztem, Farágó pedig minden bizonnyal egyik törzshelyét kereste fel, mert azt a napot ép ésszel tényleg nehéz volt kibírni.
Ha jól emlékszem, ekkor kártyáztunk utoljára. Még tettünk néhány vérszegény kísérletet arra, hogy összehozzuk a régi bandát, de addigra már Stuka haverunk sem volt pillanatok alatt kapható a reggelbe nyúló dáridókra, a többiek meg szépen vissza-visszaszivárogtak szülőhelyükre. Preferánszozni nagyjából már csak a nyugdíjasklubokban, meg Martinek Antal, az egykori bankkormányzó, a jeges Duna végzetes fürdőzője asztalánál lehetett. Itt tűnt fel még időnként Farágó, ha csütörtökönként épp a Forum étterme felé vezetett az útja, vagy amikor nyáron megkívánta a hideg csapolt sört a strandon, ahol Martinek nyári „szentélyét” már messziről lehetett látni, hiszen vagy tucatnyi ember ülte körül.
Amikor én is visszatértem Zentára, sokszor gondoltam a bohém haveromra. Igaz-e, hogy elvált, mit csinál, hová jár, kivel barátkozik? Tudtam, nem vehet le a tempóból, mert szélvész természete ezt nem teszi lehetővé. A szíve mondott álljt neki...
