Egy nagykabátot kellene vennem. Már feslik az ujja és a piszokzöld színe sem tetszik annak a – nevezzük – kabátnak, amit évekkel ezelőtt vásároltam egy turkálóban. Nem is az a kérdés, hogy vennem kell-e újat, hanem az, hogy miből és mikor. Nem nagy dolog, mással is megesik. Gondolok itt arra, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen esetben előbb teszi föl magának a kérdést, hogy miből, mint azt, hogy mikor.
A kabátokat nézegetem mostanában az utcán járva, hogy lássam, miben járnak ilyenkor télidőben az emberek. Hogy tudjam, mit és milyet akarok, de ez az én elkalandozásra hajlamos lelkem számára nem is olyan egyszerű feladat. A magamfajta töprengő hajlammal megvert íróféle előbb látja meg a szembejövőben az embert, mint kabátja míves szabását. Sokkal inkább érdekli a tekintet, az arc, a mozdulat, a járás, mint a kabát színe és a ruházat eleganciája, az tehát, amihez nem elég a szem: amihez a szívet is meg kell nyitni és az észt sem árt kiélezni.
Ám én a télen szilárdan elhatároztam, hogy ezentúl tántoríthatatlanul a kabátokra figyelek, természetesen kizárólag a férfikabátokra. Szóval ezentúl mást se látok meg az emberen, csak a kabátot! Ezzel az elhatározással a legtöbbször kudarcot vallok: ha az első tekintet még a kabáté is, a második már a szemet fürkészi, az arcot nézi és a mozdulatból olvas.
A múlt örökségként, a jövő pedig lehetőségként él a jelenben. Én bezzeg boldogan lemondanék a múltból hozott bolond örökségemről, hogy szívvel is látni akarjak, ne csak szemmel, és hogy az észt is a szemhez adódó kiegészítő érzékszervnek tekintsem, de sehogyan sem megy. Így viszont mi lesz a lehetőségként jelenben hordozott jövővel, amikor majd terveim szerint nagykabátot veszek magamnak?
Nem illik, hogy az ember ilyen könnyen lemondjon az elképzeléseiről, így hát el-elbukva, de meg nem törve én is újból és újból visszatérek januárban született szilárd elhatározásomhoz, a kabátnézegetéshez. Néha, egy-egy pillanatra győzelem koronázza a törekvésem, szóval ennyi idő alatt sikerült már szemügyre vennem egynéhány kabátot: kicsit és nagyot, derékig érőt és hosszút, szövetet és nem szövetet. A jelzőkből, gondolom, rögtön kiderült, hogy mennyire nem értek a kabátokhoz, de hát nézegetni attól még szabad! Ezzel telt a február, és egy hónap alatt a kevés is fölszaporodik. A sok-sok kabátlátó tapasztalat lassacskán fölismeréssé érlelődött bennem. Ez a fölismerés pedig több mint kiábrándító, arról szól ugyanis, hogy aki valamit is ad az öltözködésére, az a megfelelő kabáthoz megfelelő nadrágot, ahhoz pedig megfelelő cipőt vesz föl, a fejfedőről és a frizuráról nem is beszélve, és arról sem, amit a kabát alatt hord. (Az ingre és a gatyára gondoltam.) Másként mondva, aki valamit is ad az öltözködésre, annak nem elég kizárólag a kabátvásárláson gondolkodnia.
Milyen jó, hogy itt van a nyakunkon a tavasz! Nem a szerelem ilyenkor esedékes jövetele, hanem a kabát ilyenkor időszerű levetése miatt.
