Zombor városa a helytörténészek szerint a lápos, mocsaras vidékből kiemelkedő dombokra épült, a történelem során lakosságot váltott, impériumok, határok mozogtak fölötte. A lecsapolásnak köszönhetően eltűnt a dombokat övező ingovány, ám az egykori alapok még ma sem látszanak különösebben szilárdnak, olykor mintha össze-, vagy éppenséggel szétcsúsznának a városban a dolgok.
Például a város napja esetében. Amikor Zombor 1749. február 17-én megkapta a szabad királyi város címet, még nem állt a városháza, a megyeháza meg még tervben sem volt, hiszen a város 1786-ban lett Bács-Bodrog vármegye központja. A Mária Terézia által kibocsátott kiváltságlevelet bécsi megbízatásból Stephan Joseph Koller gróf hirdette ki Zombor szabad királyi város népének 1749. április 28-án, mégpedig a Szentháromság-plébániatemplom épületkomplexumához tartozó díszteremben, ahová alig fért be a szigorúan megválogatott ünneplő közönség. Az elibertációt busásan megfizető városi magisztrátus, a kiváltságot kijáró öntudatos polgárok és jogaikat veszített granicsárok, a bécsi udvarban hosszas tárgyalásokon győzködő Parchetich Márton és Atanaszije Sztojsity örökséget hagytak a városra. A 150 000 aranyforintért vett szabadságlevelet, ami megalapozta a város későbbi fejlődését, megyeszékhelyi státuszát, polgárainak jólétét.
Február 17-ét a demokratikus városvezetés iktatta be újra méltóságába, a város napjaként jelölvén meg ezt a dátumot. A városi képviselő-testület tavaly úgy határozott, hogy tizenhat esztendő kihagyás után életre hívja az egykori Októberi Díjat, és megalapítja a Februári Díjat. Az előző a város érdekében végzett munka életműdíjának számít, az utóbbi a városért tett rövidebb távú szolgálat kitüntetése. Lenne. Csütörtökön ugyanis az önkormányzat díszüléssel ünnepelte meg a kiváltságjogok 262 évvel ezelőtti megszerzését, az ünnepség keretében hitelesítették Zombor város és a macedóniai Veles község, valamint a zombori Városi Múzeum, és a szlovéniai Celje Tartományi Múzeuma együttműködési megállapodását, de a Februári Díjról szó se esett. Az egyik önkormányzati képviselő szerint a díj életre hívásának elmulasztásában közrejátszhatott az is, hogy némelyek ma is úgy vélik, az elibertáció a vásártartási jogon kívül nem hozott egyebet Zombornak.
Pedig Zombor már majdnem a világ közepe. Akkora volt itt tavaly a diplomáciai sürgés-forgás, hogy már majdnem hihető is ez az állítás. Görögország nagykövete, Dimonsztenisz Sztoidisz komaságot is vállalt a gimnázium Szent Száva-napi ünnepségén. Nem sokkal utána a városba látogatott Ausztria nagykövete, Clemens Koja. áprilisban Kari Veijalainen, Finnország belgrádi nagykövete és Simon Ferenc, az EU belgrádi képviseletének főtanácsosa kereste fel Zombort. Júliusban Varga Imre, a Magyar Köztársaság belgrádi nagykövete járt Zomborban. Július közepén Luis de Almedia Sampait, Portugália belgrádi nagykövetét fogadta a polgármester. Indonéz nagykövetségi képviselők érkeztek augusztusban, jövetelük célja a gazdasági lehetőségek megismerése volt. Szeptemberben hivatalos látogatásra Zomborba látogatott Mary Warlick, az Amerikai Egyesült Államok szerbiai nagykövete. Ezt követően Erwin Helmut Hofer, Svájc szerbiai nagykövete tett látogatást a polgármesteri hivatalban. December elején Eyal Naorét, Izrael belgrádi nagykövetének helyettesét fogadta Nemanja Delić polgármester. Időközben a város vezetői se gubbasztottak hivatalukban, régi kapcsolatokat ápoltak és újakat kerestek Magyarországon, Horvátországban, Szlovéniában, a boszniai Szerb Köztársaságban és Macedóniában, tárgyaltak egyebek közt olasz és ír üzletemberekkel.
Egyelőre viszont nem látni a találkozók hozadékát. Megnyílott ugyan a bugyigyár, épül a vízgyár, idén talán végre befejeződik a főutca fölújítása, lesz szökőkút, meg köztéri szobor is, csakhogy mindez nem takarja el az ötszáz főt kiszolgáló népkonyhát, a munkanélküliséget, a szegénységet.
Valahol szétcsúsznak a dolgok. Élt Zomborban egy író, Herceg János, akit nem vakított el a város iránti határtalan szeretete, és éppen ebből a szeretetből fakadóan Zombor szemére is vetette gyengeségeit, önmaga iránti elfogultságát. Zombor azzal hivalkodott, hogy közlekedési csomópont, fontos kereskedelmi útvonalak kereszteződésén fekszik. Herceg rámutatott, legfeljebb a vicinális szárnyvonalak között számíthat központnak. Zombor azzal büszkélkedett, hogy művelődési központ. Herceg úgy érvelt, Szabadka a tizenkilencedik század végén lóhosszal megelőzte a művelődés terén. Zombor azt terjesztette magáról, hogy a művelt polgárság városa. Herceg szerint soha nem volt az, hanem igénytelen hivatalnokok és a pénz bűvöletében élő kereskedők határozták meg a város kultúrszintjét. Ki is vetette magából a város Herceg Jánost. Az utca, amely egykor majd a nevét viselheti, kicsúszott a szűk városmagból a perifériára, ahol egyelőre csak a városrendezési terv rajzlapján szerepel utca.
Egy dolgot viszont az író is elismert hőn szeretett Zomborának. Azt, hogy a nyugdíjasok városa. Nem abban az értelemben, hogy nyugdíjasok lakják, hanem hogy a számos ligetben, parkban, a kettős celtiszgyűrű közé fogott körúton, az árnyas utcákban és a platánokkal szegélyezett főutcán mindenütt padok állnak, amelyeken meg lehet pihenni, trécselni, elolvasni az újságot, szerelmes vallomásokat suttogni vagy éppen nyélbe ütni egy üzletet. Ma sokkal kevesebb a fa és a pad, mint amikor még Herceg láthatta a várost. Viszont a ráérő időmilliomosok betöltik ezeket a kiürült tereket. A városban 18 000 nyugdíjas és 7000 munkanélküli él. Ez pontosan a lakosság fele. Arról lehet megkülönböztetni őket egymástól, hogy a nyugdíjasok sétálnak, a munkanélküliek viszont ácsorognak. Kíváncsi lennék, mit tudnak a város napjáról. Meg hogy mi a véleményük a hiúság vásáráról.
