Hogyan viseli el a nagy hideget?
Sem anyagilag, sem egészségügyileg nincs nagy hatással a mindennapjaimra 39.8%
Nehezen - nagyon várom, hogy vége legyen, depressziósnak érzem magam 36.8%
Mindent tüzelőt elhasználtunk már, újból fát/szenet kellett vennünk 23.4%
Szavazatok száma:952
Nem valami nagy szónok ez a polgármester, egyszerű magyar ember, aki még járatlan a politikában, s aki éppen ezért azt mondja, amit gondol, s nem azt, amit kell, vagy amit a szavazók várnak tőle. Mondom, egyszerű magyar ember, de abból a fajtából való, aki elé a magyar jelzőt szükségtelen kitenni, hiszen miként a nyelv logikája is üzeni – úgy egészében véve, a jelzőt és a főnevet egybeolvasva – nem azért magyar ember, mert magyar, hanem azért, mert ember, és mindössze az a különbség közte és román sorstársa között, hogy ő magyarul, ha lehet így mondani, magyar módon, míg sorstársa, a román ember, románul, román módon igazi ember. Az igaz volt pedig rejtélyes módon valahogy mindig összekapcsolódik az egyszerűséggel és az őszinteséggel.
Ez a közönséges válasz viszont – egyszerű vagy nem, emberi vagy nem – a televízióban, az ország egyik vezető médiumában egyszerűen elfogadhatatlan! Hogy nézne ki, ha ezzel a kutya megette kurta felelettel zárulna az izgalmasnak induló, a „szenzációs hír” lehetőségét is magába rejtő témáról szóló tudósítás! A fiatal, tehetséges újságíró, aki jól tudja, hogy ilyenkor mit kell kérdezni, nem adja fel, őt sem könnyű fából faragták, megküzd ő ezzel a fatuskó fejjel is, ha már ilyen nehéz feladat elé állította a rossz szerencse! „Alakítottak-e a helyzetre való tekintettel válságstábot?” – kérdezi, s mivel el sem tudja képzelni, hogy nem, ezért szünetet sem közbeiktatva rögtön továbbkérdez: „Milyen intézkedéseket foganatosított a válságstáb eddig, s mit terveznek a jövőben, ha rosszabbra fordul az időjárás? A meteorológiai előrejelzések szerint a napokban ugyanis még hidegebb idő várható”
Ismét hallgatás a válasz. Az előbbinél is sokkal hosszabb, a kérdező úgy érzi, hogy már-már a végtelenbe nyúlik. Megsemmisült zavarában a fiatal, tehetséges újságíró kétségbeesetten néz a műszerfal mögött ülő, őt néző kolléga szemébe. Dobjanak már be gyorsan egy reklámot – tengerpart, bikinis, gyönyörű nők, mosolygós arcok, boldog tekintetek –, már ez is megfordult a fejében, amikor végre megszólal a határon túli polgármester, aki láthatóan nem ismeri azokat a (tűrés)határokat, amit a csendből még elviselhet az elektronikus média pergő világa.
„Hát, ha még hidegebbre fordul az idő, akkor beengedjük a kutyát” – mondja.
Őszinte válasz. Azt a kutya hideget, mínusz húsz fok alatt már a kutya is nehezen bírja, és akiben van emberség, az a jószágával is emberségesen bánik. Így szokás ez errefelé, a havasok tövében, minden télen így járnak el, amikor tényleg hidegre fordul. Addig meg elvannak, ember is, jószág is. Hát még szép, hogy télen hideg van és esik a hó, nyáron meg meleg! Mi ebben a különös? Az volna a hír, amiről az ötödik utcasarkon is beszélnének, ha télen is bikiniben járnának a menyecskék, nem ez! – gondolta talán a székelyföldi, határon túli polgármester, e sok farkasordító hideget és emberi megpróbáltatást megélt föld kisvárosának a vezetője, de ha netalán nem is gondolt ennyire bele, mert mire jó ostobaságokon törni az embernek a fejét, akkor is gondolhatta volna.
Van, ami megfogalmazódik az ember fejében, de nem mondja ki, mert nem teheti, de olyan is van, amit elgondolni sem akar, mert az elgondolásra sem érdemes, nemhogy a kimondásra.
