(Fotó: Beta)
Kedden Belgrádban Mirko Cvetković kormányfő és David J. Rintoul, az amerikai acélgyártó nagyvállalat, a U.S. Steel európai részlegének igazgatóhelyettese aláírták a szerződést, melynek értelmében a smederevói vasművek jelképes összegért, 1 dollárért ismét visszakerült a szerb állam tulajdonába.
Az amerikai tulajdonosok választási kényszer elé állították a kormányt amikor bejelentették, hogy veszteségeik miatt, amelyek a 2008-as válság óta folyamatosak, bezárják a smederevói gyárat, és elhagyják az országot. A kormánynak nehéz, felelős döntést kellett hoznia: választania kellett aközött, hogy a piaci versenyszabályokhoz alkalmazkodva belenyugszik a vállalat tönkremenetelébe és aközött, hogy a szociális szempontokat előtérbe helyezve átveszi a vállalatot a rá nehezedő terhekkel együtt. Ha az első, könyörtelenül hangzó, de a gazdasági szakértők szerint egyedüli ésszerű döntést hozza meg, akkor azzal a smederevói vasművek 5400 munkása kerül az utcára, de nehéz helyzetbe jut az a Boris Tadić államfő becslése szerint mintegy 100 000-re tehető ember is, akiknek a fémhulladék felvásárlása jelenti a megélhetést, többletjövedelmet. A kormány – választási időszakban ez aligha meglepő – nem merte felvállalni ezt a lépést, most is a szociális szempontok mellett döntött.
Nemcsak a szerb kormány, hanem ezt megelőzően a U.S. Steel is választási kényszer elé került, amely arról szólt, hogy két európai gyára – a kassai és a smederevói – közül melyiket tartja meg válságidőben, amely világszerte lecsökkentette a nyersanyagárakat. Az amerikaiak a szlovákok mellett döntöttek. A vasművek átvételéről szóló január 27-i kormánydöntés után máris teljes üzemmódba állították kassai gyáruk kemencéit. Mindez rengeteget elárul a szerbiai befektetési környezetről.
A hírügynökségi információt kritikátlanul átvevő szerbiai sajtóban szinte mindenütt az az adat jelent meg, hogy a smederevói vasművek a szerbiai kivitel 14 százalékát adja. Ez egy válság előtti, régi adat. Željko Bogetić, a Világbankban dolgozó közgazdász emlékeztet arra a Blicnek nyilatkozva, hogy a krízis idején a U.S. Steel exportrészesedése 14-ről 6 százalékra esett vissza, ami részben a vas és acél iránti kereslet csökkenésének, részben pedig a szerbiai kivitel növekedésének az eredménye, ami 9-ről 12 milliárd dollárra ugrott az utóbbi időben.
Ebből az adatból természetesen nem következik, hogy a smederevói vasműveket, mint jelentéktelenné váló tényezőt, le kellene írni. A 6 százalék is óriási arány, mint ahogy azoknak a száma is óriási, akiket keresethez juttat a gyár. A probléma nem a kiviteli részesedés visszaesésében van, hanem abban, ami azt előidézte: a válságban, ami világszerte csökkentette a nyersanyagárakat. És a piaci versenyképtelenséggel.
Az utóbbi időben, szembenézve a válság következményeivel, az ukrajnai és az oroszországi acélgyártól a nyugat-európai piacon 500 dollár alatti tonnánkénti áron kínálják a terméküket. Ez kevesebb, mint amennyi a smederevói gyárban a termelési költség. Hogyan lehet ilyen piaci föltételek között versenyképes a vállalat? Ha az amerikaiak – akikről, azért nem állítható, hogy ne értenének az acélgyártáshoz – reménytelennek látták a helyzetet, akkor talán majd a kormány megoldja a problémát? Nem inkább arról van szó, hogy egy újabb csődtömeget, egy „kipusztulásra ítélt cégdinoszauruszt” vett a vállára?
Stratégiai partnert keresünk, ígérte ezzel kapcsolatban Boris Tadić államfő és Mirko Cvetković kormányfő is, az előbbi szerint már el is kezdték, az utóbbi szerint azonnal a szerződés aláírása után elkezdik a tárgyalásokat az érdeklődőkkel. Ehhez mindennemű szarkazmus nélkül kínálhatunk nekik sok szerencsét, mert kétségtelenül nagy szükségük lesz Fortuna mosolyára! A piacon, hacsak a kínai gazdaság újból lendületet nem vesz, kicsi a kereslet az acélra, részben emiatt az utóbbi időben hét acélművet zártak be az Európai Unió és további hatot a környező országok területén.
Addig is, amíg rá nem találnak a „megmentőre”, az úgynevezett stratégiai partnerre, az államnak kell finanszíroznia a veszteséges termelést az adófizetők pénzéből. Miša Brkić gazdasági szakértő szerint évi 120 millió eurót kell biztosítani erre a célra.
Költségvetési átcsoportosításokkal teremtjük elő erre a pénzt – jelentette ki Mirko Cvetković. Kormánykörön belül valószínűleg már el is kezdődött a „bokszmeccs”, amiatt, hogy melyik minisztérium büdzséjét terhelik meg ezekkel a költségekkel. Erre utal, hogy Nebojša Ćirić már hétfőn sietett kijelenteni, hogy a gazdasági tárcának nincsenek forrásai erre a célra.
