Mit gondol az alapvető élelmiszerek haszonkulcsának rendeleti úton történő csökkentéséről?
Ez is csak választási fogás volt 36,3%
Szükséges lépés volt, a szerbiai kereskedőházak arcátlanul nagy haszonkulcsokat szabnak ki 24,6%
Normálisan működő országban nem a kormány határozza meg az élelmiszerárakat 22,8%
A kereskedők malmára hajtja a vizet: néhány élelmiszer ugyan olcsóbb lesz, a többit viszont jelentősen megdrágítják 16,3%
Nagy lehet a politikusok és a politika iránti bizalmatlanság a szerbiai választópolgárok részéről, ezt mutatja lapunk online változata – természetesen nem reprezentatív – heti körkérdésének az eredménye is. Internetes olvasóink túlnyomó többsége, több mint egyharmaduk még egy ilyen mindenkit érintő, éppen ezért általános népszerűségre jogot formáló kormánydöntéssel kapcsolatban is, mint az alapvető élelmiszerek árának a rendeleti úton történő mérséklése, úgy vélekedik, hogy az csupán választási fogás volt.
Szó mi szó, választási év van, és kampányidőszak, amely ha hivatalosan még nem is kezdődött el, már hosszú hónapok óta tart. A médiafogyasztó, a hírekbe bele-belenéző és az újságokba bele-beleolvasó egyszeri szerbiai polgár okkal érezheti úgy, hogy a 2008-as választások óta megszakítatlanul folytatódott a kampányidőszak, legföljebb csak az intenzitása változott, hol erőteljesebben, hol visszafogottabban zajlott. Amikor pedig politikai kampány van, akkor az álmokat, a mesét rendszerint vegyítik a valósággal, a tetteket, a döntéseket pedig összekötik az elvárásokkal, a szavazatvásárlással. Az első a kampányidőszakban elhangzó politikusi ígéretekkel, a második pedig az ekkor meghozott (kormány)döntésekkel kapcsolatos általános választói tapasztalat – hozzá kell tennünk: nem csak a bérces Balkánon.
Nincs új a nap alatt, a csábítás ősrégi művészetét gyakorolják kampányidőben is, csak abban nem a férfi fordul mézes-mázos ígéreteivel és elkápráztató ajándékaival a nőhöz, hanem a párt és politikusa a választópolgárhoz, a módszer és a végeredmény viszont az összetévesztésig hasonló: erre is ugyanúgy érvényes, hogy a sok megcsalatkozás után idővel a szavazópolgár is átlát(hat) a szitán.
Szintúgy a bizalmatlanság vagy a keserű tapasztalatok nyomán született lemondás hangja szólal meg azoknak az olvasóknak a válaszában, akik úgy vélekedtek, hogy ez a döntés is a kereskedők malmára hajtja majd a vizet: néhány élelmiszer ugyan olcsóbb lesz, a többit viszont jelentősen megdrágítják. A végelszámolásnál mindenképpen a kereskedő jár majd jól, nem a fogyasztó, gondolták sokan, a válaszadók több mint 16 százaléka.
A rossz tapasztalatok miatt sokakban az a meggyőződés alakulhatott ki, hogy a monopóliumok országában élünk, s hogy a hangzatos ígéretek ellenére ennek és az ezt megelőző kormányoknak vajmi keveset sikerült elérniük a meg nem engedett piaci részesedéssel rendelkezők visszaszorítása terén. Mit ér a törvény, ha nem alkalmazzák, mit ér a Versenyvédelmi Hivatal megalapítása, ha a szervnek nincsenek büntetőjogi hatáskörei, s mit ér a rendelet, amely egy nagykapuként nyíló kiskapuval könnyedén kijátszható?
Normálisan működő országban nem fonódik össze a politika és az újgazdag mágnások, pénzmogulok világa, mert az elkerülhetetlenül monopóliumokkal terhelt, egészségtelen gazdasági környezetet hoz létre, de az is ugyanígy igaz, hogy normálisan működő országban nem a kormány határozza meg az élelmiszerárakat. Az utóbbi kapcsán ennek a véleményének adott hangot olvasóink csaknem 23 százaléka, és ezzel a nézettel, hacsak nem a szocialista tervgazdálkodás hívei vagyunk, nemigen lehet vitába szállni. A regnáló kormány, amint annak már többször is a jelét adta, a szabadpiac szabályait fölrúgva mintha nem a monopóliumok megszüntetésével kívánna harcba szállni a meg nem engedett piaci részesedés és a valódi verseny hiányának a negatív hatásai – ebben az esetben az Európában legmagasabb kereskedelmi haszonkulcsok – ellen, hanem árcsökkentéseket előíró rendeletekkel.
Mindezen érvek mellett valószínűleg nincs józanul gondolkodó ember, aki tagadná, hogy Szerbia elszegényedett lakossága számára az alapvető élelmiszerek árának a csökkentése úgy kellett, mint a falat kenyér. Éppen ezért nem meglepő, hogy a válaszadók egynegyede úgy vélte, az arcátlanul magas árrések miatt szükséges lépés volt a kereskedelmi haszonkulcsok rendeleti úton történő mérséklése. Oda jutott ugyanis ez az annak idején gyökérevésre buzdított nép, hogy kenyéren és tejen kívül másra már nem is igen futja neki. Az adatok több mint lehangolóak: az átlagos szerbiai háztartás bevételeinek 60 százalékát létfenntartási alapszükségleteire költi, 44 százalékuknak keresetükből kizárólag az élelmiszerre futja, vagyis nem fizetik az áramot, mert nincs miből, nincs pénzük ruhára, tüzelőre, a ruházkodásról nem is beszélve. Szerbiában 700 ezren élnek a szegénységi küszöb alatt, amit talán helyesebb volna nyomorküszöbnek nevezni, olyan alacsonyan határozták meg annak a szintjét (8500 dinárban az egytagú, 17 800 dinárban a háromtagú családok számára).
Ide jutottunk, a nagy többség legalábbis, nem pedig a rendszerváltás kisszámú nyertese és nagyszámú politikai kivételezettje: annak ellenére, hogy 2000 óta minden egyes választás előtt tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígértek a népnek, ennek az istenadta népnek politikusaink.
