Lakatos János madárkutató természetfotós Apatinban él, de a világ minden táján otthon érzi magát. Különböző expedíciók tagjaként Ausztráliát és Dél-Amerikát kivéve szinte mindenütt járt, állatvédő és -kutató barátokat szerzett Németországtól Japánig. A legkedvesebb emberekkel a Himaláján találkozott, szülővárosában viszont bekísérték a rendőrségre, mert lepkéket fényképezett.
A madarak és a fényképezés iránti érdeklődés egyszerre lobbant fel Lakatos Jánosban, még elemista fotószakkörös korában, 1955-ben. Egy szárcsa-fészekaljat kapott lencsevégre, s nagyon büszke volt rá, noha a kép életlen, a mai minőséggel pedig összehasonlíthatatlan, de ötvenöt év után is szereti. A hajdani 9x6 centiméteres fotót digitális technológiával átfényképezte, az eredeti ötszörösére nagyította, és retrospektív kiállításán is bemutatta.
– A rákövetkező évben, december 23-án az utcán találtam egy beteg tengelicét, hazavittem, megmaradt – emlékezik Lakatos János. – Gyűrű volt a lábán, a budapesti Madártani Intézeté, és én, 13 éves gyerek, nyomban megírtam ezt az intézetnek. A borítékra csak annyit tudtam ráírni, hogy Madártan, Budapest, de két hét múlva megérkezett Keve András ornitológus, későbbi akadémikus válasza, amiben megírta, hogy a madarat Gödöllőn gyűrűzték meg. Megkért, hogy Apatinban keressem fel Wahl Ignác tanító bácsit, aki 1899-től 1944-ig állandó munkatársa volt a budapesti Madártani Intézetnek. Ez indított el az ornitológia felé. 1969-ben megismerkedtem Mikuska Józseffel, aki beprotezsált a zágrábi Madártani Intézetbe, ettől kezdve foglalkozom komolyabban a madarak megfigyelésével. 1977-ben kapcsolatba kerültem egy német csoporttal, amelynek tagjai a rétisasok és a fekete gólyák iránt érdeklődtek. Ők hívtak, hogy a következő esztendőben csatlakozzam a Törökországba, a Kizilirmak folyó torkolatához induló expedíciójukhoz. Ez a csoport, a GDT (Gesellschaft Deutscher Tierfotografen – Német Állatfotósok Társasága) igen szépen fogadott, és azóta a rétisas-program keretében velük járom a világot: Kis-Ázsiát, a Távol-Keletet, Kamcsatkát, Közép-Szibériát, Észak-Amerikát, Afrikát. A legszebb példányokat Kamcsatka környékén találtuk, ezek a csendes-óceáni rétisas nevet viselik.
A tudományos kutatáson és a fotózáson túlmenően milyen tevékenységet fejt ki a társaság?
– Egyebek közt természetfilmeket készítettünk. Legutóbb a hamburgi tévé számára fölvételeztünk filmet Szerbia természeti szépségeiről. A legérdekesebb, hogy az operatőröm egy inka indián volt, a filmet egy üzbegisztáni hölgy vágta Regensburgban, a rendezője pedig egy német hölgy volt. Tavaly Kazahsztánban amerikai megrendelőnek dolgoztunk egy német kollégával. Az idén májusban a sztyeppei gazellákról, a szajgákról, vagyis a tatárantilopokról forgatunk. Ezek különös állatok. A tehenek három nap alatt leellenek, a borjak pedig mozdulatlanok maradnak, szemük se rebben, mintha nem is lélegeznének, teljesen beleolvadnak a környezetbe, szaguk sincs, így védekeznek a ragadozók ellen. Harmadnap ezek a borjak akár 40 kilométeres futást is kibírnak, akkor már nem lehet fényképezni őket. Ezt a programot 2009-ben kezdtük, de tavaly az izlandi vulkánkitörés miatt nem utazhattunk el a helyszínre.
Szarvastehén
Apatinban és a környékén megszállott természetfotósként ismerik Önt, aki folyton csavarog a nagyvilágban és garmadával készíti a jobbnál jobb felvételeket, miközben az ornitológia és általában a zoológia iránti szenvedélyét szakmai publikációk és könyvek sorában is dokumentálta.
– Először Apatin madárvilágáról írtam könyvet, majd dr. Rastko Aleksandrovval adtuk ki meg a Madarak, Isten teremtményei című szerb nyelvű kötetet, tanulmányokat jelentettem meg a Mosztonga-, a Ludasi-tó, vagy éppen a szakrális épületek madarairól. Szondon (Sonta) van például a legalacsonyabban épített szerbiai gólyafészek, a fehér gólyák a temetőben egy síremléken raktak fészket 3,85 méteres magasságban, rendszeresen kotlanak és költenek is ott.
Sakál
A fényképezés nem annyira veszélytelen, mint ahogy azt elképzeljük. Említette, hogy a szajgák fotózása sajátos követelményeket támaszt, de a rétisast vagy a fekete gólyát lefotózni sem akármilyen teljesítmény. A természetfotózást és az állatok tanulmányozását nem lehet íróasztal mögül végezni. Ön mit érzett a legveszélyesebb szituációnak?
– A Himaláján meghalt a barátom, aki korábban az én életemet mentette meg ugyanott. Borzalmas dolog, hiszen ha fel akarsz jutni ennek a hegynek bármelyik csúcsára, vastagon kell fizetned azért, hogy ha otthagyod a fogad, szemétként elkönyveljen az ország. A hegymászók baleseteit ritkán követi hagyományos temetés. Akit elsodort a lavina, vagy szakadékba zuhant, azt bizonyos idő elteltével nem keresik tovább. Ha viszont valaki a csúcsok közelében veszti életét, és holtteste hozzáférhető, azt senki sem tudja onnan lecipelni. Egy gleccserrepedésben köt ki, és úgy négy évszázad után talán a síkságon bukkannak elő megfagyott maradványai. Átéltem azt is, hogy a barnamedvék egyik szakértőjét, a hosszú ideje jó barátomnak számító japán tudóst egy medve ölte meg, majd teste egyharmadát fölfalta. A legveszélyesebb helyzetbe azonban akkor kerültem, amikor Apatin határában lepkéket fényképeztem. A pillangók izgága természetűek, ezért az állványról megcéloztam egy virágot, ahová vissza-visszaszálltak, és türelmesen vártam. Egyszerre csak egy milicista magaslott fölém, és igencsak érdekelte, mit is művelek én azon a helyen. Magyaráztam, mutattam: lepkéket fotóznék, mégis bekísért az őrsre.
Örvös légykapó
Ezt az előállítást ugyan megúszta, ám ezen túlmenően sem kellemes a természetfotós élete.
– Nyáron sajnos túl meleg, télen pedig nagyon hideg van, tavasszal és ősszel meg áll a sár mindenütt, és közben támadnak a rovarok. A befektetett munka tíz évnél korábban nem térül meg. Közben változik a világ. A Kopácsi réten például évtizedekkel ezelőtt alig volt kárókatona. Mára hihetetlenül elszaporodtak, tonnaszám fogyasztják a 20–30 dekás halakat, utálják is őket a halászok. Én viszont tudom, miért van belőlük ilyen sok: a mesterséges horgásztavak miatt – meséli Lakatos János. – Nem vihetjük magunkkal mindenhová a szükséges élelmet, mert egyfelől túl nehéz lenne, hiszen alapfelszerelésünk is személyenként van vagy negyven kilós, másfelől a nem tartós élelem meg is romolna a különleges körülmények közepette. Éhezünk bizony eleget, mert azt fogyasztjuk, amit elejtünk, megfogunk, találunk. Sárban gázolunk, télen fázunk, nyáron izzadunk és csípnek a szúnyogok, vagyis a test szenved, miközben a lélek élvezi a látványt és az élményt!
Vaddisznó
Merre vezettek a legizgalmasabb utazásai?
– 1996-ban jártam a Himaláján 6160 méteren, egy jégcsúcson, amelynek utolsó 200 métere sík jég volt. Ma már fogalmam sincs, hogyan jutottam fel oda, azt meg végképp nem tudom, miként kerültem le. Baleset történt velem, s a barátom, aki megmentette az életem, három évre rá 7800 méter magasan az életét vesztette. A Himaláján élő buddhisták 2500–4500 méter magasságban élnek, mintegy 95 törzset alkotnak, anyanyelvükön nem értik meg egymást, de van közös nyelvük: a nepáli newari meg az angol. Ott él a magar törzs is, vélhetően a rokonaink, hiszen például a bárány neve náluk baran, vagyis valamiféle nyelvi kapcsolat biztosan van köztünk. Szegények, akár a templom egere, de a vendégnek azt is odaadnák, amijük nincs. A nepáliaknál jobb emberekkel nem találkoztam, a legszebb tájat meg Kamcsatkán láttam, ahol ezer kilométert is utazhat az ember, mégse talál lakott települést. A természet arrafelé gyakorlatilag érintetlen, a vizek tiszták, a halak pedig egészségesek. Ott él a világ legszebb és legnagyobb rétisasa, szárnyának fesztávolsága 2600 milliméter. Elképzelhetetlen, de ezek a madarak mínusz 30 fokban kotlanak és költenek. Ezt az eseményt a fényképésznek is ilyen körülmények közepette kell lefotóznia. Aki nem szerelmes a madártanba, biztosan nem csinálná – mondja Lakatos János. – 1995-ben egy japán barátom, a barnamedvék talán legnagyobb szakértője éppen medvetámadás áldozata lett Kamcsatkán. Ilyen történeteket csak az élet képes kitalálni.
Lakatos János archívumában jelenleg 38 000 dia, 7500 tekercs színes, 5000 fekete-fehér negatív filmtekercs, 30 000 digitális fölvétel, 15 000 és 13x18-as méretű papírkép található. Ezeket két év alatt saját módszere szerint katalogizálta, így bármelyik fotót fél perc alatt elő tudja varázsolni természetfotós birodalmából.
Fekete gólya
Rétisas
