Nem száll föl majd fehér füst január 24-én (vagy 26-án) Belgrádban a pátriárkaválasztásra összegyülekezett egyházi méltóságok Szentlélekre bízott megfontolt döntése nyomán. Ez ugyanis a katolikus egyházfő megválasztása sikerének a közismert jelzése. De hogy január 27-re, az egyházalapító Szent Száva ünnepnapjára új vezetője lesz a Szerb Pravoszláv Egyháznak, az már szinte bizonyosnak mondható.
A bensőben, füst nélkül égő tűz ennek ellenére már hónapok, Pál pátriárka elhunyta óta ott lobog a megérintett szívekben. Nem arra a szívet szaggató benső fájdalomra gondolok, ami a pátriárka halálát a média előtt bejelentő, korábban főesélyesnek tekintett Amfilohije Radović metropolita ajkát sírásra görbítette és hiteltelenül hangzó zokogásra késztette. Az a másik szívpusztító benső tűz jutott eszembe az Amfilohiosz szerzetesi nevet kapott metropolita nagyjelenetéről, ami emberi hívságból arra készteti a nyomorult lelket, még a püspököt is, hogy az „eget ostromolva” mind feljebb és feljebb, a legmagasabb trónusokig törjön. A pátriárkai méltóságnál márpedig nincs magasabb tisztség a pravoszláv (ortodox) egyházban! Bár az igazsághoz tartozik az is, hogy a legutóbbi, 1990-es választásokkor Amfilohije – miután nyolc kör után sem tudták megválasztani a harmadik jelöltet – nagylelkűen lemondott a szavazatairól Pál raškai–prizreni püspök javára, akit az ezt követő „apostoli választáson” (a Szentlélek akaratára bízott) sorshúzással pátriárkának jelöltek. Erre emlékezhetett vissza vagy a hamarosan elveszíthető, a pátriárka betegsége óta viselt egyházkormányzati tisztére? Rosszindulatúak ezek a megjegyzések. Csak a minden titkok tudója ismeri a választ, hogy kit vagy mit siratott el ekkor a tévé képernyői előtt Amfilohije Radović metropolita.
A görög pátriárka szó ősatyát jelent. Szó szerint tehát hamarosan új atyja lesz a hívő népnek a Szerb Pravoszláv Egyházban. A szóelemzés nyomán a kérdés is azonnal kikívánkozik: igazi, méltó atyja lesz a népnek? Az első századok egyházatyáit idéző keresztényi életmódot élő, szelíd hangú Pál pátriárka is csak halála után döbbentette rá a szerb (hívő) nemzetet, hogy kit is veszített el. Éppen ezért némiképp az öt évvel ezelőtti pápaválasztásra emlékeztet a jelenlegi szerbiai vallási helyzetkép: a karizmatikus egyházfőt nem lesz könnyű helyettesíteni. Az új pátriárkát a maga nyilvánosság előtti elfogadtatása nehéz feladat elé állítja. Az igazi kihívást viszont az egyházon belüli elfogadtatása jelenti majd számára, hiszen a Szerb Pravoszláv Egyházat is – annak ellenére, hogy konzervativizmusában és nacionalizmusában egységesnek mutatkozik – számos törésvonal osztja meg. A kulisszák mögött ezek az irányzatok most késhegyre menő harcot folytatnak, hogy a maguk jelöltjeit juttassák be a választható első három közé.
Predrag Vukić történész, az egyházi ügyek szakértője szerint titkosszolgálatán keresztül ebbe a kérdésbe az állam(ok) is be fog(nak) avatkozni. Az egyházkormányzati kiterjedtség miatt legalább hat balkáni országot érint közvetlenül, hogy ki lesz a következő szerb pátriárka: Szerbiát, Koszovót, Bosznia-Hercegovinát, Montenegrót, Macedóniát és Horvátországot. Az integrációs folyamatok beindulása és az ingatag koszovói béke megőrzése miatt még Nyugatnak sem mindegy, hogy ki lesz az új egyházfő. Nem is lehet kétséges, hogy megy a helyezkedés és gőzerőre kapcsolt a meggyőzési gépezet.
A kusza helyzet átláthatatlansága miatt hálátlan feladat volna jóslásokba bocsátkozni. Önellentmondásként hangzik, de a jelen helyzetben az sem volna meglepetés, ha Szent Száva trónusára egy olyan személy ülhetne, akire a közvélemény a legkevésbé számított. Ez történt 1990-ben, Pál pátriárka megválasztásakor is.
