Zomborban 1953-tól működik a Bosnyák pecsétmetsző műhely, immár a család második nemzedékének vezetése alatt. A nyomdász képesítésű Bosnyák Károly alapította, jelenlegi tulajdonosa a lánya, Szabó Eszter, akinek a férje, Szabó István is besegít a munkába. Mert abból szerencsére van elegendő, magánvállalkozó, állami cég és hivatal egyetlen lépést se tehet bélyegző nélkül. Megrendelésben nem szűkölködik a műhely. Ugyanakkor a bélyegzők legyártása sokkal egyszerűbb és kevésbé időigényes, mint amilyen akár húsz évvel korábban volt.
A műhely egy városszéli, szűk utcán át közelíthető meg, de a főúton hatalmas pecsét jelzi az irányt, majd az utca végén is találkozunk egy útbaigazító táblával. Könnyebb megtalálni, mint gondolná az ember. Esetleg a csengőt téveszti el, ami a rosszul tájékozódó újságíró számára eleve sikerélmény. A műhelybe lépve meglepően kevés eszközzel és szerszámmal szembesülünk. Persze, hiszen maga a pecsét is kicsi. A műhelyben is mintha minden miniatűr lenne. Még egy aprócska múzeumot is láthatunk itt, ami az alapító Bosnyák Károly, az apa és nagypapa emlékét őrzi.
Lehet-e még intézményes keretek közt kitanulni a pecsétmetsző szakmát? – kérdeztük az üzlet tulajdonosától.
– Én még úgy tanultam, iskolában. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely a 9–10. osztály elvégzése után indult szakirányú iskolába. Előbb az egészségüggyel kacérkodtam, ugyanis akkortájt épült Zomborban a sebészeti kórház, biztos elhelyezkedésben reménykedhettem, de hamar rájöttem, nem nekem való a tű, a vér, a betegség látványa. Apukám nyomdász volt, sőt a nagypapám is, így könnyen döntöttem a grafikai képzést nyújtó újvidéki iskola mellett. Betűszedőnek tanultam, akkoriban ez külön szakma volt, mára már megszűnt annak lenni, ilyen képzettségre már nincs szükség. Az 1982/83-as tanévben indultam szakközépbe, és tulajdonképpen jól jártam a magyar tudásommal a szerb iskolában. Volt az intézménynek ugyanis egy remek kis nyomdája, az Újvidéki Színház plakátjait is ott nyomtatták egyebek közt. Nyelvtudásom folytán oda kerültem gyakorlatra, és a mester mellett sokat megtanultam. Osztálytársaim közül, akik máshová kerültek, ritkán bíztak komolyabb feladatot, nem is tanulták meg igazán a szakmát. Utána, amikor a pecsétekkel kezdtem foglalkozni, teljesen más világba csöppentem. A színházi plakátokon hatalmas betűkre van szükség, a pecséteken meg minden miniatűr, így a bélyegzőkészítéssel kapcsolatosan szinte mindent édesapámtól tanultam – hallottuk Szabó Esztertől.
Említette, hogy a család két generációra visszamenőleg nyomdászattal foglalkozott.
– Valóban, már a nagyapám, Bosnyák József is nyomdász volt, még a második világháború előtt, itt Zomborban. A nagyapa nem állt rokonságban a filmes Bosnyák Ernővel, aki maga is kitűnő nyomdász volt. A nagyapáról nem maradt fenn olyan írásos dokumentum, amiből kiderülne, hogy mikor kezdett nyomdászattal foglalkozni. Apukám nála tanulta meg a szakmát, viszont a pecsétkészítéshez ez számára nem volt elegendő. A második világháborút követően apukám irodai munkát végzett. Egyszer csak, 1953-ban megkeresték valahonnét, úgy hiszem, az akkori pártbizottságból, és szakmai ismereteire hivatkozva felkínálták neki, hogy segítenek iparengedélyhez jutnia, amennyiben felvállalná a bélyegzőkészítést, ne kelljen a járás összes bélyegzőjét Belgrádban gyártatni. Édesapám belement, elutazott Zágrábba a nagynénjéhez, és egy régi vágású szakembernél kitanulta a pecsétmetszés fortélyait. Nem csupán a nyomdászati részt, vagyis a betűszedést, hanem a matricaként használt gipszmassza receptjét is. Pontosan elő volt írva, hány deka gipsz, mennyi budai föld, mennyi kaolin, miegyéb szükséges az ideális masszához, s bizonyára Zágrábból hozta a munkához szükséges prést is, amin semmi beállítási lehetőség nincsen, apukám bedugta az elektromos csatlakozóba, és mondta, most három és félszer kell a karját megtekerni… szóval a kisujjában volt a szakma.
Bosnyák Károly 1953-ban hozott egy technológiát Zomborba, és ahogy elnézem az eszközöket, minden apró manufaktúrára van méretezve, az eljárás javát pedig a mesterségbeli tudás adta ki. Él még ez a technológia?
– Meggyőződésem, hogy már sehol nem alkalmazzák. Pár évvel ezelőtt egy újságban olvastam, hogy Dél-Amerika valamelyik országában használják, de azóta már biztosan nem. Tulajdonképpen, amikor az első számítógépünket megvettük, valamikor 93–94-ben, és rájöttünk, hogy ezt a munkát annak segítségével is el lehet majd végezni, akkor apukám nagyon ellene volt, miként az újonnan beszerzett gépeinkkel szemben is szkeptikusan viselkedett. Sajnos nem érhette meg a jelenlegi fejlesztéseket, 1996-ban meghalt, és akkor mi is csak még tanulgattuk az új technológiát. Korábban, ha valamilyen jelre volt szükség a bélyegzőn, akkor az elkészített rajzot elküldtük Szabadkára, ahol legyártották az ólom klisét, visszaküldték, mi beépítettük a pecsétbe, közben elmúlott egy hét. Ma órák alatt elkészítjük a legbonyolultabb bélyegzőket is.
Édesapám ólomklisékkel dolgozott, amit hidegprés alatt belenyomott a puha gipszmasszába, majd a gipszmatricát szárította. Miután a matrica megszáradt, átforrósította a présen, és azzal vulkanizálta a nyersgumit. Ezzel a módszerrel tökéletes nyomatot kapott. Végig a gumira esküdött, amikor meglátta, hogy mi filmről polimer anyagra visszük át a lenyomatot, égnek állt a haja. Viszont immár több mint egy évtizedes tapasztalatunk van ezzel az anyaggal, és meggyőződéssel állíthatom, tíz év használat után is hibátlan lenyomatot ad. Nem kell tőle félni, csak éppen nem szabad mélyhűtőben vagy sütőben tárolni, acetonnal vagy alkohollal tisztogatni.
Pecsétmetszésen kívül mivel foglalkozik a város első bélyegkészítő műhelye?
– Névjegykártyákat nyomtatunk, úgynevezett aranynyomással. Ez egy magas nyomási technológia, fémklisé készül hozzá, amit természetesen számítógépen készítünk elő, majd magas hőmérsékleten különböző színű fóliákkal dolgozunk, azokról kerül át a színt tartalmazó por a papírra. Ezzel az eljárással nem lehet színeket keverni, kész árnyalatokat kombinálunk az alapra. Vannak hátrányai is az aranynyomásnak, a magas hőmérsékletet követelő eljárás miatt nem lehet műanyagra, műbőrre alkalmazni, viszont állandó ügyfeleink vannak, akik éppen az ily módon készült névjegyek miatt térnek vissza hozzánk.
Apropó: nincs egy kissé eldugott helyen ez a műhely?
– Korábban édesapám házában volt, amióta átvettem tőle az ipart, átköltöztettük a mi családi házunkba, egy valóban félreeső utcába. De bárkinek bélyegzőre van szüksége a városban, tudja, hol keresse a Bosnyák-műhelyt! – hallottuk a pecsétmetsző asszonytól.
