A zombori Janovitsok negyedik nemzedéke viszi tovább a mézesbábos szakmát. Elveszítették ugyan az egykori jugoszláv piacot, termékeiket viszont ma is sokan keresik. A gyerekek nem a tévé előtt, hanem a műhelyben nőttek föl. Nem könnyű mesterségre vállalkoztak, napi 14–16 órát kell dolgozni, emellett járni a piacokat, vásárokat, búcsúkat.
– Nagyapám, Janovits István Apatinban és Hódságon tanulta ki a mézesbábos mesterséget, majd a kor szokásához híven Európa nagyvárosaiban tökéletesítette szakmai tudását. A mesterlevél megszerzését követően visszatért szülőfalujába, Bácskertesre, vagyis Kupuszinára, megnősült, de az apósa sokat szekálta, hogy sok petróleumot fogyaszt, miközben éjjel díszíti a bábokat. Amikor nagyapám megunta a piszkálódást, batyuba kötötte a cókmókját, s azzal az ígérettel költözött be Zomborba, hogy ahol megtelepszik, ott még bizony a budi is fényárban úszik majd. El is érte, amit célul tűzött ki maga elé – meséli Janovits István-Pityu, aki a keresztségben a Stevan nevet kapta.
Többet is elért, tesszük hozzá: megalapozott egy édesipari dinasztiát, ahol már a dédunokák is ezzel a mesterséggel kacérkodnak, vagy már művelik is. A Janovits név a körzetben a mézesbábos, cukrász és gyertyaöntő szakma védjegyévé vált, ráadásul valóságos kis impériumot hozott létre, épületekkel, műhellyel, üzletekkel…
– Nagyapám éppen száz éve, 1911-ben nyitotta meg zombori műhelyét, majd 1939-ben átvette tőle édesapám, Janovits János, aki élete során hivatalosan volt Jovan is meg Ivan is, de ettől függetlenül megbecsült mesternek számított, mindenki Jani bácsinak szólította, kivéve Monostorszegen, ahol Bači Janikának szólították. 1974-től én vezettem az üzletet 2008-ig, majd a feleségem, Erzsébet vette át a műhely és az üzlet tulajdonjogát. A fiam nyolc éve önálló, ő viszi tovább a korábban általunk használt Piros Szív elnevezést, mi pedig L’Amour név alatt jegyeztettük be a boltunkat, de bárki is keres bennünket, a Janovitsékhoz megy. A műhelyt felváltva használja a két család, a fiatalok a hét első felében, mi a másodikban, de lényegében ugyanazokat a termékeket készítjük – mondja beszélgetőtársunk.
– A cukrászmesterséget lehet iskolában tanulni, de a gyertyaöntést meg a mézesbábosságot?
– A gyerekek nálunk mindig a családban és a műhelyben nőttek fel. Fiamnak is, lányomnak is nejemnek is van „civil” végzettsége, a szakmát viszont tőlünk sajátították el, és immár az unokáim is ott sürgölődnek a műhelyben, a legidősebb már önállóan dolgozik. Nagy örömmel készíti például a nyalókákat. De ez családi munka, nem egy személyre van szabva. A gyerekek meg úgy tanulnak bele, mint a csikó az anyja mellett: nem csapja meg a rúd, de végigjárja az utat.
– Az édességipar jelenlegi kínálata mellett látja-e ezeknek a szakmáknak, vagy inkább mesterségeknek a jövőjét? – kérdeztük Janovits Stevant-Pityut, aki január elsejével nyugdíjas korának harmadik esztendejébe lépett. A szobában még áll a karácsonyfa, alatta cukormázas magvak, szaloncukor, beszélgetésünket türelmesen figyeli a család farkaskutyája, a cirmos cica szűrét viszont Erzsébet asszony a hangfölvétel kezdete előtt kirakta, mondván, erőszakosan unalmas tud lenni. Később jöttem rá, bizonyára inkább arról van szó, hogy a többi öt macska ne érezze magát kisemmizve. Hat macska komoly egérellenes kommandó. Szükség van rájuk a ház környékén? Ördögbe, ezt elfelejtettem megkérdezni! Kérdésemre viszont jött a válasz.
– Korábban nagyban szállítottunk Szlovéniába, Horvátországba, Bosznia-Hercegovinába, mára ezek a piacok elvesztek. Viszont kereslet továbbra is van termékeinkre. Manufakturális munka folyik nálunk, semmi sincs gépesítve, nem is lehet, mert a kézi kidolgozás alapvető némely termékfajtánknál.
– Gondolom, aki nem a családban tanulta a szakmát, nem is szívesen jön dolgozni a műhelybe, ahol önök naponta 14–16 órát is dolgoznak.
– Szakunkásaink nincsenek, szakképesítés nélküliekre viszont szükségünk van, anyagmozgatásnál, betanított munkáknál, de ők nyolc órát dolgoznak. A szakmai munka rendkívül pepecselő, órabérben nem is lehetne megfizetni, mert rendkívül magas összeget kellene számolnunk érte, ezt a család végzi el.
– Mi mindent készít ez a százéves családi vállalkozás?
– Mindenszentektől kezdve karácsony-újév táján legnépszerűbbek a gyertyák, a szaloncukor, az adventi koszorúk. Pár éve csokoládémikulást is készítünk, rozsdamentes formába öntjük, majd lassan, akár idehaza csomagoljuk. A húsvét nyuszicukorral kezdődik, majd nyáron a cukorkák és a mézeskalácsok szezonja van. A mézeskalácsokat már ilyenkor télen kezdjük gyártani – kapcsolódik be a beszélgetésbe Erzsébet asszony –, a mézeskalácsnak állnia, száradnia kell, különben bepenészedik, vagy eltörik. A díszítés ilyenkor történik.
– A megfeszített napi munka mellett a mézesbábosnak el kell vinnie a termékét a vevőhöz. Mennyit utaznak?
– Nyáron kevés szabad vasárnapunk van – mondja Erzsébet asszony. – Minden vasárnap vásárokon töltjük az időt, de nagyobb ünnepek, mindenszentek, karácsony, húsvét előtt falura járunk, piacokra, Monostorszegre, Apatinba, Szondra, Csonoplyára, Bácsgyulafalvára, Regőcére, Őrszállásra, Bácskertesre, Bezdánba, Doroszlóra, Gombosra, Bajmokra, Bácskossuthfalvára, Bajmokra, Topolyára – valahová a gyerekek, valahová mi.
– Piacozás, vásározás közben anekdotikus történetek is születnek. Önöknek volt ilyen élményük?
– De még mennyi! – lelkesül fel Janovits Stevan. – Mi éjjel is dolgozunk, csak reggel indulunk a búcsúba, ahol mindenütt állandó helyet bérlünk. A műanyag játékokkal kereskedő szerbiai piacozók viszont feketén dolgoznak, vagyis nem dolgoznak, csak viszonteladóként működnek. Egyik évben Monostorszegre mentünk búcsúba, mire a mi sátorhelyünkön ott áll egy szerbiai illető standja. Mondtam neki, hogy jó lenne, ha mielőbb szedné a sátorfáját, mert ott a mi bérelt helyünk, ha nem hiszik, kérdezzék a plébános urat. Kiderült, hogy a šabaci árus nincs egyedül, egyhamar összekapták magukat, és nyomatékosan kilátásba helyezték, hogy príma verést kapok, ha nem tágítok. Mondtam nekik, hogy márpedig én kapjak verést tőletek, olyan bizony nincs, nem is lesz. Összekaptam a sátorrudaikat, félreraktam őket és fölállítottam a sajátunkat. Dél után összefutottam velük a kocsmában, búcsú alkalmával hol másutt, és kérdezték, cselgáncsozom-e. Mondtam, nem. Sportolok-e? Mondtam, egykoron fociztam, vízilabdáztam. Küzdősport semmi? Semmi. Akkor miért mondtam, hogy nem tudnak megverni? Mert olyan gyorsan futok, hogy egyikőtök se érne utol, feleltem. Nagyot röhögtek, és attól fogva kellemes perceket töltünk el a búcsúk idején a kocsmában. Mert az is vele jár a munkával. Bár nem a szakma része.
A jelenleg Janovits Erzsébet által vezetett üzletben lányát, Nellit találtuk. A diplomás, egyetemi végzettségű tanítónő munka nélkül maradt, miután a zombori kisegítő iskolában megszűnt egy magyar tagozat. Korábban munka mellett segített be a mesebeli mézeskalácsházra emlékeztető üzletbe, mostantól itt áll állandó munkaviszonyban. Miként mondta, nem is menne vissza az oktatásba, csalódások érték a pedagógiai pályán.
– Szüleimnek köszönhetem, hogy megszerettem a szakmát. Gyerekkoromtól fogva a műhelyükben nevelődtünk, a gyerekeket soha nem hagyták a televízió előtt, hanem vitték magukkal a műhelybe. Befogtak bennünket, sokat dolgoztunk. Erről mindig a nagypapám jut eszembe, aki már nagybetegen feküdt, és én gyerekként bementem hozzá, hogy megnézzem, azzal fogadott, hogy örül a látogatásomnak, de inkább örülne annak, ha a műhelyben dolgoznék a látogatás helyett. A műhely az első – ismételte folyton János nagypapa. – A boltot nem lehet kinyitni, ha a pulton nincs semmi, de mi árulni szeretnénk. Volt, hogy hajnali fél kettőkor fejeztük be a munkát, de reggel már nyitottunk. Óriási munka, csoport-, pontosabban családi munka áll amögött, hogy a vevő ebben a mézeskalácsházban kedvére válogathasson – mondja Janovits Nelli.
