A halottakról való megemlékezés, a róluk való gondoskodás hagyománya az emberrel egyidős. Mindez kezdettől fogva az élőket szolgálta, az ittmaradtaknak, s nem az eltávozottaknak volt fontos. Félelmeinktől szabadít meg, a fájdalommal eltöltő érzelmi kapcsok elszakításában nyújt segítséget, s nem utolsósorban a közösségi összetartó erő kovászának számít.
A vallási hagyományokkal szoros összefüggésben állnak a kegyeletadási szokások. A hamvasztás gyakorlata azokban a civilizációkban terjedt el – az indiaiaknál, az ókori görögöknél és a rómaiaknál –, melyekben az ember szellemi oldalát övezték tisztelettel, amit a tűz nem pusztíthat el. Az egyistenhívő vallásokban, melyekben test és a lélek elválaszthatatlan egységében és az ember föltámadásában hisznek, elföldelik a halottakat. A bibliai kép szerint a holtak az utolsó napon a sírjaikból kelnek majd föl. Jeruzsálem megosztásáig azért igyekeztek, a zsidók és a mohamedánok egyaránt, a Jozafát völgyében temetkezni, mert Joel próféta szerint ott fog ítélkezni az emberek fölött az Isten. Azt remélték az itt sírt vásárlók, hogy az elsők között találkozhatnak az Úrral.
A mai elvilágiasodott, vallástalanná váló társadalomban az emberek sokszor csak őseik gyakorlatát folytatva, a szokásokat megtartva ragaszkodnak a századokon át változatlan temetkezési szertartáshoz, a cselekmény vallási tartalmát és célját alig vagy egyáltalán nem ismerik. Az emberek papot hívnak, holott maguk sem és életében az elhunyt sem gyakorolta a vallását, majd a szertartást némán kísérik végig még azok is, akiket nem a fájdalom letaglózó súlya késztet hallgatásra, pedig a keresztény hit szerint azáltal válik teljessé a szent cselekmény, hogy abban a közösség együtt imádkozik az elhunytért. A szertartás így is elérheti célját, igaz, az ember egy mélyebben rejtező, ősi, mágikus-rituális rétegében termi meg gyümölcsét: lezár, elenged és megnyugvást nyújt a léleknek.
Ezekre a belsőben végbemenő változásokra az ember érzelmi lényének van szüksége. A halállal szembesülve az embert két erős érzés kerítheti hatalmába: a félelem és az elveszítés miatti fájdalom. A szertartás azáltal, hogy rituális módon lezár, mintegy belső védelmet nyújt a ránk törő, saját halandóságunkra is figyelmeztető félelemmel szemben, azáltal pedig, hogy elenged, a fájdalmat csillapítja. Ezt szolgálja a temetési szertartás, s ugyanezt a további szertartások, áldozatbemutatások sora a gyász első heteiben és az évfordulók alkalmával.
Mindenszentek és halottak napja jó alkalom a lezárásra és az elengedésre a nem vallásosaknak is. Nem szükséges ehhez szertartás, aki irtózik a külsőségektől, annak még a sírhoz sem kell kilátogatnia, a bensőnek még a gyertyagyújtás is egy mellőzhető külső kellék: lényünk e titokzatos rejtekének elég a befelé fordulás és a gondolatban való érzelmi odafordulás. Ez viszont mindenkinek ajánlott. A temetőbe is ezzel a lelkiállapottal érdemes kimenni.
