Úgy tartják, a kínai sikerrecept abból áll, hogy ők nem száz, hanem ezer évben gondolkodnak. Pekingben a múlt vasárnap fejeződött be a XXIX. újkori olimpia, s ha visszagondolunk az ötkarikás játékok elmúlt két hetére, úgy nem hibázunk, ha azt mondjuk, a III. évezred igazi kezdetének lehettünk tanúi. A kínai időszámítás azonban nem sokat vesződik Jézus születésével, hiszen ők már akkor selyemruhában jártak, amikor a világ más részén még az állatokról lenyúzott bőrökben rohangáltak a népek, azaz csak a fehér ember arroganciája teszi, hogy azt gondoljuk, velünk kezdődött az idő, s velük fog majd megállni is. Ők tehát sehogyan sem az említett évezred küszöbét tapossák, s nagyon úgy néz ki, hogy kultúrájuk még akkor is virágozni fog, amikor a dekadencia már rég letaszította a világ színpadáról a most vezető nyugati nagyhatalmakat...
Jacques Rogge, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke végül mégsem mondta ki a varázsszót. Nem „minden idők legjobb olimpiája” volt tehát a mostani, hanem „igazán kivételes”. Sokáig lehetne elemezni, a sportdiplomata miért nem illette a kínaiakat a megszokott gesztussal, de gyanítható, hogy ezzel üzent az emberi jogok terén még gyermekcipőben járó szervezőknek. Amellett, hogy a földkerekség valamennyi újságírója elismeri, a szervezés tökéletes volt, igen vegyesen ítéltetett meg Kína teljesítménye. Ki az, aki majd 50 milliárd dollárból nem tud ilyen pazar rendezvényt szervezni?! Savanyú a szőlő, mondhatnánk, mert vajon mely állam tud ilyen célra ennyi pénzt kiválasztani? Feltételezhetően Peking sem lett volna erre egyedül képes, hiszen a 16 millió lelket számláló főváros a kínai gazdaság csak mintegy 2 százalékát adja, tehát messze lemarad Sanghaj és Hongkong mögött, azaz nemzeti összefogásra volt szükség, hogy az ország második legnagyobb városa végre elfoglalja az őt megillető helyet a világ gazdasági vérkeringésében.
Ha ezt vesszük alapul, meg azt, a Nyugat mekkora ütemben fektet be a kínai gazdaságba, s mily hatalmas erő lakozik a lassan másfél milliárd szorgos emberben, úgy azt mondhatjuk, nem is sok pénzt fektetett be a Kínai Kommunista Párt, amely elég idegesítő módon minden feltűnő helyre odabiggyesztette Mao Ce-tung hatalmas arcképét, ezzel is tudatva a világgal, a piacorientált szocializmus él és virul, s nem mellékesen újabb évtizedekre megszilárdította hatalmát a közel 10 millió négyzetkilométeres országban.
A nagy számok (Mit nagy? Óriási!) azonban nem mindenkit hatnak meg a könnyekig. Az ott dolgozó újságírók már akkor cenzúrára panaszkodtak, amikor a játékok még el sem kezdődtek, s már a nyitóünnepségen látszottak az első „repedések” a fényesre pingált festményen, hiszen nem sokkal a pompás rendezvény után kiderültek a turpisságok: több milliárd ember figyelte lélegzet-visszafojtva azt a piros ruhás kislányt, aki az Óda a szülőföldhöz című dalt énekelte. Az ünnepség után a híradások arról is beszámoltak, hogy Lin Miao-kinek egész rajongótábora lett Kína-szerte. Csak egy szépséghibája volt a dolognak: a dalt nem ő énekelte. Az a kislány, aki igazából énekelt – Jang Pej-ji –, nem kerülhetett a képre, mert éppen kihullottak első tejfogai, és kinézetre sem volt annyira tökéletes (de a hangja igen), ahogy a szervezők utóbb magyarázták. Sokak szerint azonban a zongora sem volt igazi, amin a világhírű kínai zongoraművész, Lang Lang kísérte a tátogó kislányt. A zongora a felvételek tanúsága szerint illegett-billegett, ahogy ütötték a billentyűit, ami szokatlan egy átlagosan 300 kilogrammos hangszertől. Mindezt látványos tűzijáték kísérte, csakhogy az sem volt egészében igazi, hanem számítógéppel manipulált, illetve előre felvett felvétel volt. Hiányzott továbbá a beígért 56 kínai nemzetiség is a megnyitóról, s nagyjából a Peking 96 százalékát kitevő han etnikumú gyerekek illegtek-billegtek.
A versenyeken is remekeltek az illúzió mesterei. Az olimpia előtt arról adott hírt a kínai média, hogy nem lehet már jegyet kapni a lelátókra, ehhez képest azonban több helyen üresen tátongott a nézőtér. A szervezők gyorsan kapcsoltak, s bevetették a „profi” szurkolókat, akik a pletykák szerint a játékok előtt többnapos tanfolyamon vettek részt.
S ezek csupán az apró szépséghibák abban a gigászi vállalkozásban, amely kapcsán soha sem tudjuk meg, a kínai népnek mekkora árat kellett mindezért fizetnie. Arról tudunk, hogy tüntettek például azok is, akiknek a házát az új, modern sportlétesítmények és más kísérő építmények miatt egyszerűen lerombolták, s arról is, hogy ezeket nagyrészt átnevelő kényszermunkára ítélték.
Kína annyit mutatott meg magából, amennyit jónak tartott. A „függöny” az ország nagyobb részén le volt engedve, s csak annyit láthattunk, hogy Kína immár valóban szuperhatalom, amely minden kihívással megbirkózik. A „Nagy Menetelés” tovább tart, s katonák százezrei vigyáztak arra, hogy valaki le ne térjen a kijelölt útról. Hogy az államilag elrendelt mosoly lehervad-e a kínaiak arcáról, az attól függ, ők mennyit láttak a nyugati életszínvonalból. Azt látták, országuk mire képes, csak még feltételezhetően nem mindenki látott például Coca-Colát, farmernadrágot és digitális fényképezőgépet. Abban az országban, ahol 2 224 811 millió dollár (2,22 billió!) volt a nemzeti össztermék 2007-ben (Hongkong 177 723 milliója nélkül!), s ahol ez a mutató egy főre levetítve eléri az éves 7000 dollárt ( Szerbiában ez az összeg 3200 dollár...), millió számra vannak olyanok, akik annak is örülnek, ha napi egy tálka rizsük akad, tehát ők nem kimondottan nyertesei ennek az olimpiának...
A világ azonban már nem ugyanaz a pekingi olimpia után. Abban a korban, amikor a bolygónk (eddigi) egyetlen szupernagyhatalma egyszerűen elrabolja egy másik ország kőolaját, a másik atomhatalom meg hasonló célból lerohanja a szomszédját, Kína megmutatta, létezik egy másik út is. Az sem makulátlan, hiszen számos szabadságért jajveszékelő hangot hallhatunk a mandarin birodalomból, de tanulékonyak a kínaiak, mert okultak az I. és a II. világháború tanulságaiból, amikor az osztozkodásból kihagyott Németország háborúkkal próbált új teret, új piacokat hódítani magának. Ha az Egyesült Államokban a XX. század utolsó évtizedeiben létezett japánfóbia, úgy mi még megérhetjük, hogy a világon meg a kínafóbia fog eluralkodni, merthogy a Felkelő Nap Országa mennyi mindent vásárolt fel a világban, csak kis piaci mustrának tűnik ahhoz képest, amit majd a Felébredt Sárkány csinál a Nyugattal. Ha kell, ezer évig.
Lehet, hogy 10-20 év múlva már renminbire váltjuk az eurónkat?
