Már megint öntörvényűsködünk: autonómiát akarunk magunknak! Nem elég, hogy akarjuk – hiszen ennyiben, a politikai szólamok szintjén is kimerülhetne a dolog –, hanem az akarást tetté változtatjuk, tartományi alkotmányt fogadunk el, amit statútumnak, azaz alapszabálynak nevezünk, mert ugyebár a szavak – lám, mily veszélyesek lehetnek! – egyesek érzékenységét megsérthetik. Ehelyett a szavakat mi tettekké, diszkrét autonómiává kovácsoljuk! Elrejtésüknek ez a leghatékonyabb módszere. Nem kell többé hangoztatni annak szükségességét, ami már megvan. (Vagy mégsincs egészen?)
S csak hogy tudják, nekünk öntörvényűsködőknek fővárosunk is lesz, amit legalább öt nyelven szólíthatunk majd! Igaz, Neoplantának vagy Neusatznak már nem. De a nyelveken, amelyeket imitt-amott még hallhat a fülét hegyező ember a székváros utcáit járva, azokon igen: Újvidéknek is nevezhetjük a fővárosunkat például. Ha viszont azt szeretnénk, hogy mindenki értse, akkor nemes egyszerűséggel mondjuk csak Noviszádnak!
A statútum alapján sok szép eddig leszakítatlan gyümölcsöt termett a mi öntörvényűsködésünk, „autonomáskodásunk”. Hogy pénzt hoz-e majd a konyhára, a vajdasági polgár bukszájába? S munkahelyeket meg egyebeket, röviden és lényegre törően: a Kánaánt idehozza-e a vajdasági rónára? Azt majd meglátjuk. Jó lenne, ha a szavak ezen a téren is tettekké válnának.
Apropó: a szavak. Az autonómia két görög szó összetétele. Az auto személyes névmás egyik jelentése maga, a nomosz pedig a törvény főnév görög megfelelője, tükörfordításban tehát az autonómia önnön törvényt, öntörvényűséget jelent. Innen a bekezdésben is eljátszott szójáték, hogy öntörvényűsködik az, aki autonómiát követel magának.
A szóetimológiában rejlő bölcsességre érdemes odafigyelni, most is így van. Az öntörvényűsködés, s a joghurtdobálók azzal összecsengő, szerbből vett kifejezése, az „autonomáskodás” csak az autonómia vérmes ellenzőinek jut eszébe a kifejezésről. Az autonómia támogatói az önnön törvény létezését, azaz az önkormányzatot értik a szó alatt. Ezt az „önnön törvényt”, Vajdaság statútumát pedig – ami nélkül az önigazgatás vezérfonál nélkül maradna – a minap fogadta el véglegesen a Tartományi Képviselőház. Ezzel a lehetőség, ami eddig csak vágy és akarat formájában létezett, konkretizálódott. Ismét a szavakkal játszva azt mondhatnánk, hogy a statútum elfogadásával a lehetőség került közelebb hozzánk, nem a valóság. A lehetőségben rejlő valósághoz majd csak akkor juthatunk érintésközelbe, ha a tetteinkkel erre rászolgálunk. Magyarán rajtunk, vajdasági polgárokon, és a választók által fölhatalmazott politikai réteg érdekérvényesítő képességén múlik, hogy a jövőben a statútum nyújtotta lehetőségből mi válik valóra. Ennyit az autonómia támogatásáról és támogatóiról.
Ellenzőiről sokat lehetne írni, de ezt inkább egy másik alkalommal. Pillanatnyilag csak az jut eszembe róluk, vajon szerethetik-e a joghurtot?
