Kishegyesről déli irányban utazva újfajta térfoglalásra figyelhet föl az ember: gombamód nőnek ki a földből az új pravoszláv templomok. Lehetetlen nem észrevenni ezt a jelenséget, hiszen a török kor után újjátelepült vidékünkön tájidegen elemként hatnak ezek a bizánci építészeti hagyományhoz visszanyúló, modern, kupolás szerbtemplomok. A korábban épült pravoszláv egyházi építményeket, melyek a neobarokk stílus, a kordivat jegyében épültek, csak az avatott szem tudta megkülönböztetni a hasonló kinézetű katolikus, református és evangélikus templomoktól.
Tájidegenségük miatt érzékelhetjük térfoglalásnak ezeket az új szerbtemplomokat. Elkülönülésként is megélhetjük. Attól függ, hogy melyik kiindulópontból nézzük: régi világunk fogyatkozását rezignáltan tudomásul véve vagy a régi világ elvesztése miatt félelmünknek hangot adva.
A térfoglalás (hódítás) és az elkülönülés ugyanannak az emberi hozzáállásnak a két oldala. A nyolcvanas évek második és a kilencvenes évek első felében végbement, félresikerült, politikai kalandorokat hatalomra juttató szerb nemzeti újjáébredés egyszerre volt térfoglaló beállítódású és e hódítás hevében az egész világtól elkülönülő. A végén már csak a nagy szláv testvérben, Oroszországban bizakodtak, mindenki mást ellenségnek tekintettek.
Valószínűleg ezért van az, hogy e modern kupolás templomoknak a vajdasági térfoglalását és tájtól való elkülönülését látva nekem óhatatlanul az a másik hódítási törekvés és elkülönülés, a kilencvenes évek szerb nacionalista őrülete jut eszembe. Pedig semmi közük a legújabb balkáni háborúkhoz az utóbbi időben emelt szerb templomoknak. Ezek az építmények és építtetőjük, a Szerb Pravoszláv Egyház, teljesen ártatlanok abban, amit a puszta létükkel fölidézhetnek a kilencvenes éveket megszenvedő gondolatgazdag emberekben.
Azaz mégsem teljesen. A Szerb Tudományos Akadémia egyes tudósai mellett a Szerb Pravoszláv Egyház egyes papjai is vezető szerepet vállaltak a nyolcvanas években a nacionalista érzelmek fölszításában. Ennek egyik bevezető nyitánya volt a belgrádi Szent Száva-székesegyház építésének a folytatásról szóló döntés. A Szerb Pravoszláv Egyház legnagyobb és a világ egyik legnagyobb ortodox templomát kezdték meg fölemelni 1985-ben bizánci–szerb építészeti stílusban. A hatalmas szakrális épület a kommunista álinternacionalizmus láncai alól fölszabaduló szerb nemzeti újjáéledés egyik jelképévé vált. Valószínűleg ez a mintává előlépő székesegyház magyarázza, hogy a most épülő pravoszláv templomok szintén bizánci–szerb stílusban készülnek. Vajdaságban is, ahol ez eddig nem volt szokás.
Nem is az ehhez, hanem a másik hagyomány újjáéledéséhez való hozzászokás az igazi kihívás. Furcsa tapasztalni, hogy a Szerb Pravoszláv Egyház, követve az ortodox országok tradícióját, ismét jogot formál magának, hogy beleszóljon az ország politikai ügyeibe. Legutóbb ezt azzal bizonyította, hogy még jóval a megválasztott szerb politikusok állásfoglalása előtt fölszólította a koszovói szerbeket, hogy ne vegyenek részt a helyhatósági választásokon. Az orosz államfő látogatását követő hatalmas csinnadrattából sem akartak kimaradni. A pátriárka távollétében az egyház vezetésével megbízott Amfiholije metropolita a Szerb Pravoszláv Egyház legmagasabb kitüntetésével, a Szent Száva Érdemrenddel tüntette ki Dmitrij Medvegyev orosz elnököt. Vajon mivel érdemelhette ki a Gazprom vezetőjéből Putyin által államfővé avanzsált Medvegyev ezt a megtiszteltetést? Az indoklás szerint „az egyetemes ortodox egyház egységéért tett erőfeszítéseiért és a szerb pravoszláv nép iránt kimutatott szeretetéért”.
Az ősz szakállú, nagy tekintélyű egyházi elöljárók bizonyára jól tudják, hogy ki kit és miért szeret...
