Viharos idő volt. Zuhogott az eső, s az erős szél miatt az esernyőt sem lehetett használni. Ekkor láttam meg az esernyős embert. Egy cafatokban lógó (volt) ernyőt tartott a feje fölött, s a római mellszobrokra emlékeztető, méltóságteljes arckifejezéssel haladt előre a hegyesi főutcán, olyan peckesen, ahogyan errefelé magyar embert sosem látni. A kisebbségérzet nekünk már a járásunkba is beleköltözött, de őbenne ennek nyoma sem volt, mintha büszke lett volna arra, hogy milyen találékonyan megoldotta a fogas kérdést. Miközben én az esernyőmmel küszködtem, ami a belekapó szél miatt hol vitorlaként vont előre, hol kifordult, aközben ő az „ernyőjét”, mint egy tarka zászlót, tartotta a feje fölött. Az igaz, hogy az esőtől egyáltalán nem védte meg, de a szél sem okozott neki gondot!
Szegény ember! Szegény-e? Nem hiszem, hogy az esernyő kinézete mértéke lehetne anyagi helyzetének. Egy másfél dolláros kínai esernyőre bizonyára neki is futotta volna a jövedelméből. Az esernyő hiánya egyébként sem szerepel a szegénységi mutatók között, még akkor sem, ha a ruházkodás tartozékának tekintjük. Ezt az esőtől védő kelléket eszerint a logika szerint inkább a jólöltözöttség, vagyis a gazdagság jelképének kellene mondanunk.
Hol kezdődik akkor a szegénység? Akkor szegény valaki, ha az adott helyen, ahol él, nincs mit ennie (1.); ha nincs mit felöltenie magára (2.); ha nincs hol laknia (3.); ha nem futja a jövedelméből orvosra és orvosságra (4.); ha nem telik a pénzéből maga és gyerekei képzésére (5.). A sorszámok a fontossági sorrendet jelzik, az utolsó két besorolás helyéről a kiindulási szempont szemszögéből vitát is lehetne nyitni, de az kétségtelen, hogy akinek „csak” az iskoláztatásra és a gyógykezelésre nem futja a pénzéből, az még a kevésbé szegények közé tartozik. Jóval elesettebb tőle az, akinek laknia sincs hol. (A magyar nyelv lényeglátó kifejezéssel hajléktalannak nevezi őt.) S egyértelműen az a legszegényebb, akinek ennie sincs, magyarán az, aki éhezik. Akkor is, ha netalán van valami (bádog)fedő a feje fölött.
E tekintetben valóban aggasztó adatokkal szembesülhetünk az utóbbi időben. 1960-ban 3 milliárd ember élt, s mintegy 80 millióan éheztek, 2008-ben már 925 milliónak kellett szembenéznie a szegénység e legszörnyűbb formájával, az idén júniusban a számuk már elérte az egymilliárdot, ami azt jelenti, hogy ma a világon minden 6-7. ember éhezik. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (a FAO-nak ) az elnöke, Jacques Diouf szerint a megoldás a nehéz helyzet orvoslására, hogy megnövelik a mezőgazdaság fejlesztésére szánt támogatásokat. A fejletlen országok agrárágazatának szerinte évi 44 milliárd dolláros támogatásra lesz szüksége az eddigi 7,9 milliárdos helyett. Merthogy 2050-ig, amikor 9 milliárd ember lakja majd a földet, 70 százalékkal több élelmiszert kell kitermelni azon a földön, aminek a termőértéke, épp a tömegtermelő, nyugati típusú mezőgazdaság kiszipolyozó tevékenysége folytán ijesztő mértékben lecsökkent. Az intenzív öntözés miatt pedig az édesvízkészleteink tűnnek el alólunk rohamos ütemben. S várhatóan épp 2050-ig fogynak ki a Föld foszfor és káliumtartalékai, melyek a műtrágyák alapanyagai. De a kőolajtartalékok is, amit egyes éhezéssel mit sem törődő őrült eszek élelmiszerből készült üzemanyaggal kívánnak helyettesíteni.
Korunk tipikus javaslata Jacques Diouf fölvetése, mely naivul azt hiszi, hogy a pénzcsap megnyitásával megoldható az, amit az idestova száz éve létező, hosszabb távon pusztulásba vezető gondolkodás- és életmód, a fogyasztói és tömegtermelői társadalom okozott. Annyit ér itt a pénz, mint a zuhogó esőben a cafatokban lógó esernyő.
