Szegedi tanulmányaim során Tamást – a vezetékneve nem érdekes – jobboldali és nemzeti eszméktől meg nem érintett magyarországi fiatalemberként ismertem meg. Azok közé a keményfejű fiatalok közé tartozott, akivel hiábavaló próbálkozás vitába elegyedni, lehetetlenség volt őt eltántorítani attól, amit egyszer a fejébe vett. Másrészt olyasvalaki volt, akiről találóan mondják: ami a szívén, az a száján. Ezt a képmutatásmentes őszinteséget – mivel rövid szegedi tartózkodásom során máshoz szoktam – fölöttébb becsültem benne. Nem igazán érdekelte a másik ember érzékenysége. 2004. december 5-e másnapján, a sikertelen népszavazási eredmény után is harsogó örömmel közölte a boldogságát, s mintha értetlenül nézett volna rám, hogy én miért nem mosolygok vele együtt. Gyurcsány volt a bálványa.
Szerbiát csak rajtam keresztül és a szabadkai bolhapiacra való kiruccanásain keresztül ismerte, amit nagyszerűen beilleszthetett a korábbi szerbellenes médiavisszhangból kialakított előítéletes elképzelésébe Szerbiáról és a Balkánról. Tapasztalatai arról szóltak, hogy itt rossz minőségűek az utak, a rendőrök a saját zsebükre dolgozva a külföldi rendszámtáblájú kocsikra vadásznak, a bolhapiacon olcsó ugyan az áru, de rossz minőségű.
Arról sem sikerült sohasem meggyőznöm, hogy én magyar, s nem szerb vagyok. Szerbiából jöttem, tehát szerb vagyok és punktum! Hosszas magyarázkodás után pusztán csak annyit volt hajlandó elismerni, hogy jó, akkor én magyarul beszélő szerb vagyok! Ezután is olyan érzés maradt bennem, hogy csak rám hagyja, miközben azt kérdezi magában: vajon ez hol tanulhatta meg ilyen jól a nyelvünket?
Egy különleges, egyedi eset volna az övé? Tudatlanság és tájékozatlanság, a magyar iskoláztatás főbenjáró bűne? Az is, de ennyivel sajnos nem intézhető el. Ő valójában az átlag – az egyik oldalhoz tartozó átlag – véleményét képviselte, igaz, a megszokott hangnemtől egy kicsit radikálisabban megfogalmazva és mindenféle szépítgetés nélkül, nyíltan kimondva.
Az egyik oldal alatt nem a bal- vagy a jobboldalt értem, hanem a magyar nemzetfelfogásról eltérő nézetet vallók két nagy táborát. Ő azoknak a magyaroknak a táborába tartozik, aki az állampolgári mivolttal egyenlíti ki a nemzeti mivoltot, tehát azok közé, akik úgy vélik – talán csak a romatelepeken élő cigányokat kivéve a „nagy egységből” –, hogy mindenki magyar, aki Magyarországon él, és senki sem az, aki azon kívül. A másik nagy tábor nemzetfelfogása szerint – amit mi, határon túliak, egyként képviselünk – az a magyar, akinek magyar az anyanyelve, s aki azonosul a magyar kultúrával és történelemmel. Az előbbi álláspontot az utóbbi szemszögéből nézve joggal bírálhatjuk, hiszen kizárja a nemzetből mindazokat, akik határon túliak, miközben kérdezés nélkül bevonja azokat, akik kulturálisan és nyelvileg máshova tartozónak tekintik magukat. Erre az ellenvetésre nem könnyű választ adni, de tapasztalatom szerint – miként azt Tamás esete is igazolja – az érv ereje nemigen készteti addigi nézetük megváltoztatására a nemzetfelfogás másik táborába sorolódókat. Ilyen az ember, az identitástudatába mélyen beépült tartalmakhoz makacsul ragaszkodik.
Tipikusan magyar ez a helyzet. Ezer évet is meghaladó nemzeti történelmünk során még arra sem voltunk képesek, hogy egységes nemzetfelfogást építsünk ki. Mitől remélhetnénk ezen az alapon annak a vágyva-vágyott magyar összefogásnak a megvalósulását?
